2011. március 29., kedd

Hogyan kerül a víz a hegy tetejére?


Először Esztergom török kézre kerülésekor hallottam egy különleges szerkezetről, ugyanis egy védő elárulta a töröknek a vár gyenge pontját: a vízellátás helyét. Egy ásatás alkalmával pihenés képpen a -4 °C-ban átsétáltunk ebédidőben az Özicseli Hadzsi Imbrahim dzsámihoz. Maga az épület és annak története is érdekes, de a mellette található maradványok egy európai viszonylatban is unikumnak számító szerkezet képe bontakozik ki. A dzsámi mellett található egy bástya, amelyet a jégzajlás többször megrongált az évszázadok folyamán. Ezen a bástyán belül találták meg egy bonyolult szerkezet nyomait. A helytörténettel többen foglakoztak – mint Zolnay László és dr. Horváth István is -, tudomásuk volt a szerkezet helyéről is, de a történetének, működésének és pontos kinézetének rekonstruálása egy ideig váratott magára.
A vár alatt létezik egy nagy karsztforrás, amit az ipari termelés, a szénbányászatban való felhasználás elapasztott, de az utóbbi időben újra felgyűlt a víz.
Mivel előfordul korábbi forrásokban, biztosnak tűnik, hogy hiába használják a törökök, nem ők építették. A vízgép az 1470-es években épülhetett, s a vár alatti meleg vízforrás hajtotta megy a malomkerékkel működtetett szerkezetet. Körülbelül 210 évig működött, s ez alatt több nemzet utazói (több mint 20 féle forrásban) írták le az esztergomi vár vízellátását biztosító kereket. A malomkereket a leírások szerint a víz ereje hajtotta meg, ami golyókat mozgatott meg. Azok beleesve a vízbe lökéshullámot indítottak el és ez a 60 méter magasan fekvő várba nyomta föl a vizet. 
 A törökök előtt is született leírás a szerkezetről: „De most visszatérek a melegvízű forrásokhoz, és a Duna partján fekvő Istrogranumhoz, vagy miként jelenleg hívják, Strigonium-hoz... Itt, a hegy lábánál, amelyre nagyszerű várat építettek, ott, ahol a Dunával érintkezik, toronnyal körülvett melegforrás fakad, amelybe a meredek lejtőn a várból a forrásig nyúló fal védelmében lehet lejutni. Ebből a forrásból olyan bőséggel tör fel a víz, hogy hajdan gabonaőrlő malmot hajtott, most pedig tympanumhoz hasonló [similem tympano] vízemelő gépet hajt, amellyel a vizet a Dunából föld alatti vezetéken az említett toronyba merítikmajd a várba átömlesztik.” Georgius Wernher: „De admirandis Hungariae Aquis HYPOMNEMATION” (1542–43-ból)
A legrészletesebb leírás Evlia Cselebi török utazó tollából származik, részletes, hosszú leírást küldött 1663-ban a szultáni szerájnak. Cselebi járt a helyszínen, így készítette a leírását:
„Lenn a nagy külváros nyugati részének végén, a Kis kapun belül egy vízi gépezet van. Deszka zsindellyel fedett kupolás épület védi. A kupola deszkából készült, hogy felnyitható legyen. A deszkakupolán azonban egy kéménylyukat vágtak. A tudós mester ezzel a nyílással valóban nagy szolgálatot tett. E nyíláson a világító napnak fénye beverődvén, a gépház belsejét egészen megvilágítja. Egyenesen e nyílás alatt a Dunából jövő egészséges víz számára kerek vízmedence található. Ebben a medencében különféle hengerkerekek vannak, amelyeknek minden része, úgy a kerék is, erős tölgy-, cser- és égerfából van, és egészen a Dunában állnak.
Eme hengerkerekeknél magasabban, egy tölgyfából készült, kocsikerék nagyságú hengerkerék van,  amelynek kerete körös-körül a szélén lyukas és így a vizet beeresztő ötven kis láda van rajta, ez a hengerkerék azonban nincs a vízben úgy, mint az alsó hengerkerekek. Az említett világosságbebocsátó nyílás alatt a hengerkeréknek tengelye emberi kar vastagságú vastengely. Lenn, a Dunában levő fahengereknek kerekei és kötelei emberi ágyék vastagságú vaskerekek és kötelek. Némelyik kerék emberi kar vastagságú, s teve nyaka módjára girbegörbe, mesterséges kerék. A kovácsmester eme bámulatos kerekeknél annyi ügyességet fejtett ki, hogy az elképzelhetetlen. E vaskerekek szélein ágyúgolyó formájú, negyven-ötven darab kerek vasgolyó van, ezen eszközökkel és kerekekkel a különféle hengereket a víz erővel mozgásba hozza és a keréken levő golyók a Dunára csapódván a Duna vizét erővel a vas csö[vek]be hajtják, és míg a kerekek forognak ezen golyók folyton egymást követik. A Duna vize ily módon fenn a belső várban levő csorgókút víztartójába ömlik. Az összes vízcsövek vas muskéta-puska alakú, csatornás csövek, s a meredek sziklák között egyenesen fölfelé futó, néhány csekély értékű vascsőből állanak. Ezek a vasból való, szökőkút gyanánt egyenesen felfelé menő, három minaret magasságú vízvezetékek és a háromszáz rőf magasságában levő csorgókút, bámulatot keltenek. Az említett belső vár sziklájának egészen az alján, a vízi malmokat és kerekeket magába foglaló gépházban, egy sziklából, mintha hétfejű sárkány okádná, meleg forrás vize bugyog ki, és húsz rőfnyire alább a Dunába ömlik.
E gépházban a kerekek kezelésére csak egy ember van kirendelve. Miután a megszemlélést elvégeztük a molnárnak néhány ákcset adván, így szóltam: „Öregapám! Engedje meg, hogy a kerekek és a hengereknek mozgását és megállását is megtekinthessük.”
„Fiaim! – mondá ő, – ezeknek a kerekeknek a mennydörgő zakatolását és zúgását ti ki nem bírjátok és a szökőkútnak az égig való felszökkenését megnézni nem lesz bátorságtok.” Én válaszoltam: „Lelkem apó! Mi világutazó és értelmes emberek vagyunk. Vajha! Ezt is megláthatnánk. – Erre mondá: „Tehát ne féljetek fiuk, egy kissé hátrább!”, s először a tetőn említett kéménynyílás födelét felnyitván a gépházban levő magas keréknek vizet befogadó kis ládái vízzel teltek meg, amire a hengerkerekek azonnal forogni kezdettek. Nagy Isten! Olyan zörgés keletkezett, mintha az utolsó ítéletnek hirdetője volna. Némelyik kerekek jobbra, némelyek balra forogtak s valamennyi kerék, egyik a másikba kapcsolódván, óra módjára mind forogni kezdett. Az öreg molnár apó pedig egyszerre csak azt mondja: „Ne féljetek, ne féljetek fiuk!”, s egy vízvezetéki vascső formájú csövet erősen forgatott s mihelyt megcsavarta, a várba vezető vízcsatornából a víz emberi nyak vastagságban a kéménynyíláson át egyenesen az ég felé kimenvén, három Szulejmáni minaretnél magasabbra emelkedett s zúgva, dörögve úgy ment ki, hogy midőn legmagasabb pontját elérte, szivárványt játszva szökőkútszerűen leesett, és a Duna folyóba ömlött. Félóráig voltunk a szemléletbe csodálkozással elmerülve. Isten látja, a molnár apó is igen kiváló ember s hála Istennek! Áldásával tisztelt meg, és maga a nagyvezír, Köpröli-záde Fázil Ahmed pasa is megnézte e dolgokat, s a tiszteletreméltó öreg molnárnak ötven aranyat ajándékozott, és tíz ákcse fizetésemelést rendel el neki. Ezen külvárosnak harmadik kapuja is e gép malmának ajtója felé nyílik...”
Karácson fordítását Dávid Géza egészítette ki a alábbiakkal:
„...De vize nem olyan meleg. Erre a hévforrásra a régi idők mestere a sziklák kivájásával egyfajta csatorna gátat emelt, amelynek a forrása Miháldi László király ideje óta a jelen pillanatig, azaz kétszázhatvan év óta nem ismert. Szulejmán kán(?) óta ez a vár mohamedán kézen van, de a melegvíz útját nem tisztították meg, és nem ismert tiszta vizének forráshelye, ám még most is áll. Az egykori mester ezt a hőforrást a gépezet belsejében lévő malomkerékre vezette, ott a víz, mintha hétfejű sárkány szájából folyna, úgy jelent meg. Valamennyi kerekét ez a hévforrás hajtja, majd más úton ömlik a Dunába. Először a víz zubogása miatt nem sok hiányzott, hogy epénk megpattanjon, s lakhelyünk a sír legyen. Éppen ezen a ponton voltam én szegény.
A Duna folyó vizének bonyolultan, szűk csöveken és különböző kifundált ékszerű kerekekkel a mennybolt csúcsával egy magasságban a szikla tetején lévő felsővárba kell jutnia. Míg ennek a kútnak a látványát szemléltük, az öregapó az említett kútnak a vezetékét mesterien elzárta, és a víz a felső cserépvezetéken át a csúcs felé tört. Ritka és különös művészet, ahogy a Duna medencéjében lévő gömbszerű vasgolyók egymás után a Duna vizét a vasból készült vízcsövekbe lökték."
Három feltételezett építtető jöhet szóba: Vitéz János, Hippolito d’ Este és Bakócz Tamás. Jelenleg az egyik legvalószínűbb közülük, Hippolito d’Este, mint megbízó, s a Mátyás építkezésein dolgozó Clementi Camicia lenne az építész, aki megalkotta ezt a fantasztikus szerkezetet. Kronológiailag d’Este a legvalószínűbb, mivel Clementin kívül nem ismerünk a korszakban itt dolgozó hasonló volumenű építészt. Emiatt a másik két érsek kevesebb eséllyel esik latba
Dr. Kolumbán György jogászt elkezdte érdekelni a szerkezet a források alapján, és saját kutatásai után elkészített egy lehetséges modellt. Ezek után több mérnök próbálkozott többféle módszerrel, melyeket használhattak és működtethettek a 15. században. Jelenleg legalább 4 féle elképzelés létezik a szerkezet működési elvére, de ezeket a források segítségével, százszázaléknyi pontossággal nem tudjuk bizonyítani, ugyanis mindegyik működő képes. A vízgép problémája ismertté vált,így egy konferenciát is szerveztek 2003-ban Az esztergomi reneszánsz vízgép nyomában címmel, amiben az esztergomi Balassa Bálint Múzeum mellett a Duna Múzeum is részt vett.
Jelenleg Deák Antal András foglalkozik a témával részletesen. 
Az alábbi bibliográfiában részletes leírásokat és a modellek álló vagy működő mását lehet megnézni.


Bibliográfia:
DEÁK Antal András: Az esztergomi reneszánsz vízgép históriája. Hidrológiai Közlöny 88 évf. 3. sz. / 2008, 13-22.

2011. március 18., péntek

Felső ruházat a nőknél a kora újkorban

A kora újkori Magyarországon kétféle női felsőruhát különböztethetünk meg, ahogy a ruházat kérdésénél ez már felmerült egyszer: spanyol és magyar típusú viseleteket. A források szerint többféle ruhát viselhetek a hidegebb napokon ezek fölött vegyesen. Jelen adatok szerint nem számított, hogy melyik típushoz melyik felsőruházatot viselték. Legalábbis nem a magyar vagy a nyugati volta szabta meg a különféle használatot, hanem hogy melyiket tartották az adott díszítésű ruházathoz illőnek. Ahogy lentebb látni fogjuk bonyolítja a helyzetet, hogy nagyon sok különféle elnevezést találunk a forrásokban, amelyek formáját a képek és a leletek alapján kellene meghatározni.
Radvánszky Béla a következőket gyűjtötte össze a leltárak, levelek alapján:

Hacuka:
A német Huseck szó hatására alakult ki a kifejezés. Régen hacukának vagy hacokának nevezték a könnyű felöltőt vagy a főúri palástot. Többféle jelentésben maradt meg a nyelvjárásokban. A Csallóközben a régi szabású hosszú német férfikabát neve, de gyakran jelölte a könnyű női kabátkát jelöltek vele (pl. Kemenesalján, Kiskunfélegyházán, Tokajban stb.), ami a kora újkorban szintén használatos volt. Sopronban és Debrecenben a viseltes vagy a divatjamúlt ruha neve a hacuka, ahogy ma is ismert ilyen értelme, s a Torontál megyei Tiszahegyesen pedig 'cókmók' értelemben használták. Baranyában eltér az előzőektől az értelmezése, itt a fehér női harisnyát értették alatta. Formájára még nem találtam pontos adatot, mivel a leírásokban csak az anyagára és díszítésére utalnak.
1614 Kolozsvár látképe, részlet

Spanyol köntös 
A korabeli forrásokban sokszor janker néven találjuk meg. Valószínűleg hosszú köntös, melyet a nyugati divatban is előszeretettel viselnek a nők. Ilyet láthatunk valószínűleg Kanizsai Orsolya egészalakos festményén is ujatlan formában. Készítik őket rövid (kurta) és hosszú ujjal is. Gyakran vendégujjak kapcsolódnak a köntöshöz. Janet Arnold Patterns of Fashion 2 kötetében több ilyet közölt valamint az 1614-ben készült és a kolozsvári metszet előteréen is ilyen látható a három nőalakon.

Forgáchné Csáky Éva
Bomez 
A korabeli írott anyagban megtaláljuk bomez, wambesz, vambesz néven is, de Tompos Lilla ezt azonosítja az úgynevezett korcovánnyal is. A szabásminta könyvekben van rá pontos képünk, a kassai minták közt. Eszerint a korcovány egy derékig érő, szűkre szabott ujjatlan felsőruha, melyhez derékfodor tartozik, a vállat pedig díszítheti epolett. Ez férfi és női ruhatárakban is előfordul, és a többi felsőruhához hasonlóan nagyon sokféle anyagból készíthetik. A korcovány elől gombokkal záródott. Ugyan ezt a magyar szakirodalom nem írja, de összehasonlítva a nyugat-európai ismert darabokkal valószínűleg a doublet áll a legközelebb a mi korcoványunkhoz, így fogjuk megtalálni Janet Arnold munkáiban is. Eszerint lehetséges, hogy csatoltak vendégujjait is egyes korcoványokhoz, akár más anyagból is.

Kanizsai Orsolya




Kis köntös
Rövid ujjú felsőruha. Formára jelenleg a magyar anyag alapján nem találtam pontos formát. Egy bővebb, de rövid felsőkabátféle lehet. Szabását nem tuda még azonosítani. 


Gelezna 
Egy jellegzetes szőrbőr készült felsőkabát, mely  általában hosszú. Többféle állat szőrét használták fel, mint a 


Mente 
Szabásra úgy készült, mint a férfi mente. Radvánszky több fajtát gyűjtött össze. Eszerint ismertek hosszú és bő mentét, valamint ennek a rövid változatát, amit mentécske néven említenek a források. A harmadik fajta a  szorító mente, ami nevéből adódóan valamiféle passzos felsőruha lehetett mente szabással. Az utóbbit csak feltételezem, mivel ilyen darabot jelenleg nem ismerünk, de a szorító név miatt és a kor merevített ruházati szokásai miatt lehetségesnek tartom, hogy ez a mentetípus is lehetett merevítve halszálkával vagy valamilyen más természetes anyaggal. 
Női téli öltözet 1703-ból




Suba
 Az egyik leggyakrabban emlegetett felsőruha fajta. Általában belül szőrös kívül nagyon sokféle kelmével borított kabátféle. Olyan eset is előfordult, hogy a szőr látszott kifelé, és belül volt bélelve másfajta textillel. Ennek is több fajtáját találjuk meg a leltárakban, mint az asszonyoknak való közepes nagyságú suba. Ez derékon túl ért, de nem volt hosszú. Radvánszky szerint a leányok ilyen mentéje eltért szabásban az asszonyokétól. Mindkettőből készült téli és nyári változat, ahol a különbséget, csak a prémek mennyisége adta meg. Másik fajta a nagy vagy öreg suba, mely a nevéből láthatóan hosszú lehetett. Rókamállal, nyesttel bélelték, kívül a kamukát és zöld tafotát használtak, aranyszállal, selyemmel prémekkel díszítették, valamint arany és ezüst sujtásokat tehettek rájuk. A kis suba olyan rövid volt, hogy derékig ért csak, ellenben nagyon gazdagon díszítették. Apor Péter szerint annyira kidíszítették, hogy az anyagból alig látszott valami a gyöngyöktől, sujtásoktól, csipkétől. A Metamorphosis Transylvaniea-ban azt is leírja, hogy csak lányok viselték az ő idejében. Radványszky ennek ellent mod, mivel asszonyok is bírnak ilyennel. De ahogy a párta kérdésénél, itt is az állhat fenn, hogy a ruha értékes, természetesen nem fogja kidobni a tulajdonosa. Így az is érthető, miért örökítették az asszonyok gyakran a rokon leányokra. Végül hosszú subát is említenek, mely mindenképpen térden alul érhetett és csak télre készítettek ilyet. Általában jellemző mindegyik fajtára, hogy igen bőre szabták őket.



Kozsók, kosucska
Ez szőrös subaféle inkább, elnevezése inkább tájjellegű.


Végül találunk adatot palástra  és köpönyegre is. A kettő között nem igazán találtam jelentős különbséget, persze a külön említés feltételez valamifelé eltérést. A párhuzamok alapján arra jutottam, hogy esetleg a szabás és a méret lehet a megoldás. Minthogy a a kör és az ovális alak megjelenhet mindkettőnél, de a palást midenképpen többször fordul elő, minta köpönyeg.
Ismerünk a korból nem csak hosszú, de derékig-könyékig érő köpenyeket is. Ezeket nevezik körgallérnak. Erre már maradt gyűjteményi darabunk és régészeti leleteink is. Két helyről került elő körgallér: a Miskolc- Avasi plébániatemplomból 1941-ben, és 2010 elején Sopronban a ferences templomban (ismertebb nevén a Kecske templomban). Ez utóbbiról még nem jelent meg nagyobb közlés, csak rövid beszámolók és a 2010 végén a Nemzeti Múzeumban megrendezett Restaurátori Konferencián mutatták be a teljes spanyolos női ruhát, melyre ráterítették a hímzett, csipkés körgallért. A miskolci bársonyból készült, melyet Bakó Ádámné restaurált 1982-83-ban. Emellett közli, hogy a sárospataki lelet közt is volt körgallérra utaló textiltöredék, de nem volt restaurálható állapotban, Amiért érdekes ez a rövid köpenyféle, hogy E. Nagy Katalin ezt tartja a kis subának. Mivel nem említik s kis subák ujját, így elképzelhető ez a lehetőség, de a formai szempontból könnyebben kikereshető itt, így én ide, a köpenyfélékhez soroltam ezt a Nyugat -Európában is nagyon divatos felsőruházatot.


Miskolci körgallér

























Ajánlott irodalom:

Bakó Ádámné: Egy XVI. századi körgallér restaurálása. HOMÉ 1986.
Domokos Ottó: A magyarországi céhes szabók mintakönyvei 1630-1838. MNM, Budapest 1997.
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században. 1989. 94-102.
Tompos Lilla: Magyar és spanyol női viselet Magyarországon a 16. században. Korunk 2008 július http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2008&honap=7&cikk=8950 2009. 09.21. 17:32
Tompos Lilla: A korcovány az invetnáriumok tükrében. Ars Decorativa
Magyar Néprajz IV. Anyagi Kultúra3. Életmód/ , Vékonyposztó, „Finommatéria” Felsőruhák http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/04/347.html2011.03.18. 7:03
Pallas nagylexikon: hacuka címszóhttp://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/04/347.html2011.03.18. 7:04
Zoltai Lajos: Debreceni viselet  a XVI- XVII. században II. Női viselet. Ethnographia XLIX. (1938) 287-315.

2011. március 17., csütörtök

Keszkenő

 A kora újkorból sok keszkenőről, azaz kézbe való kendőről maradt adatunk főleg a hagyatéki leltárakban és a hozományjegyzékekben. Valószínűleg a 14. századtól már megjelent Magyarországon, ahol a királyi ruhatárakban találjuk meg. A magyarban a kezet fedő kendő régies kifejezése a keszkenő szó. Méretüket tekintve általában 20 és 40 cm közötti szegett oldalú textildarabokról beszélhetünk, melyeket hímzés és a szélükön különféle csipke fajták díszíthetnek. A ruházat többi részéhez hasonlóan a főúri rétegről van több adatunk, mivel festmények is róluk készültek. Egy-egy lány, asszony általában 10-20 darab kendővel rendelkezett, de ez a szám elérhette akár a 100 darabot is. A jegyzékekben nagyon sokféle anyagú és díszítéstechnikájú kendőt találhatunk. A 16. században megjelenik viseletképeken, ahol a nők a kezükben tartják összehajtva. Ezt megtaláljuk néprajzi környezetben is egészen a 19-20. századig, ahol az ingvállas-mellényes viselet része, általában ünnepi alkalmakkor. Eddig ásatásról egyelőre nincs ilyen megmaradt egész vagy töredék kendőnk, de a fenti szokás vélhetően a kora újkori hagyomány továbbélése lehet. Emellett biztosan tudjuk, hogy a 16. században már tettek ilyet a halott mellé, amit ravatalképek is bizonyítanak. Ebből is látszik, hogy a társadalom számára jelentéssel bírt, mint személyes emléket a halottal együtt temették a kendőt. De ha a menyasszony hűtlen volt, a vőlegény megszaggathatta a tőle kapott jegyajándékot, a jegyesség felbontása miatt.
            A néprajzi hagyományban gyakran a tánc közben is használták, a tánc hevében bele törölhette az arcát a páros férfi tagja. Gyakran kapott a legény vagy fiatal férj a kedvesétől keszkenőt, melyet a zsebébe tett vagy a derekára tűzött. A 16. században is megtaláljuk férfi és női leltárakban is, tehát a jegykendő szokása visszavezethető egészen a kendő megjelenéséig.
A felhasznált anyagok közt elég sokféle változatot találunk, mint a finom vászon, vékony és vastag gyolcs, magyar vászon, morvai vagy lengyel patyolat a leltárakban. Néprajzi gyűjteményben szintén finom, könnyű anyagokból készült kendőkről tudunk, mint a gyolcs vagy a fentebb említet vászon.
A hímzéstechnikák elég változatosak voltak, annak ellenére, hogy kevés kendőt ismerünk, azok is gyűjteményekben maradtak meg, éppen a finom anyaguk miatt, mely könnyen tönkremegy, szétfoszlik. A leltárakban találunk selyemszállal hímzett, skófiummal, magyar arannyal dísztettet, vagy arany és ezüst szálakkal vegyesen kevert selyemfonallal készült darabokat. A színek általában elég változatosak voltak, a teljesen fehértől a színesig minden fajta megtalálható. Divatszínnek a vörös és a zöld tekinthető. Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy növényi ornamentikát használnak többségében. A hímzéstechnikák közt a magyar mellett spanyol, és olasz módra készült kendőket említenek a források. Amit biztosan kedvelnek az a tiszta fehér hímzett kendő, s egészen a 20. századig divatban marad a színes változatok mellett. A keszkenők szélén szintén megtaláljuk a 15. századtól a különféle csipkefajtákat, a törökös rojtostól kezdve a rececsipkén át a vert csipkéig.



Jelenleg egy finom szövésű vászon anyagot választottam egy keszkenő elkészítéséhez. Ezt a 20x 20 cm nagyságú textildarabot egy törökös mintával hímzem ki. A széleit selyemfonallal szegtem le, amit a szegéshez használt selyemszállal csipkével egészítettem ki. A csipke egyszerű és gyorsan elkészíthető. Duplán hurkot készítek a kb 1 cm hosszú szegélyrészen. Ezt a két szálat egy csomóval átfogom, és ezt a csomózást folytatom, amíg végig nem érek a hurkon. Közben nem árt figyelni, hogy feszesen tartsuk a csomókat, mivel könnyen elfordulnak.
A törökös mintát többféle hímzéstechnikával töltöm ki.
De ez legyen egy külön bejegyzés a nehézsége miatt...



Bibliográfia
Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században I. 1989. 109.

2011. március 8., kedd

Az oszmán díszkerámiák magyarországi megjelenése

A magyarországi kutatás
A magyarországi leletanyag vizsgálatához mindenképpen fontos az általános technikai és történeti áttekintés, hiszen ahogy majd láthatjuk, a hódoltság magyarországi területein nem minden finomkerámia csoport fordul elő ugyanolyan arányban és számban, mint a birodalom más területein. Ezek az eltérések mindenképpen informatívak számunkra, az előfordulás mértéke mindig valamilyen történeti, társadalmi jelenséget, esetleg változást mutat be.
Az oszmán-török régészet nem szisztematikus feltárásokkal indult meg Magyarországon, hanem a véletlen előkerüléskor egy-egy érdeklődőbb személy feljegyzett bizonyos információkat, melyet érdekesnek talált. A 19. században az addig még álló emlékeken megtalálható képeket, írásjeleket gyűjtötték, valamint az álló vagy már romos állapotú épületekről készült egy-két rajz. A század második felében is csak a műemlékek felújításával előkerült részleteket jegyezték fel, de pontos helyreállítás, szisztematikus kutatás nem történt. A 20. század elején már az előkerült emlékekről bővebb híradásokat találhatunk, s az előkerült kisleleteket gyűjteni kezdték. Jó példa erre a budai várban a palota tereprendezésénél, átépítésénél előkerült leletek felgyűjtése, melyek rögtön múzeumba is kerültek. A Tabánban 1934-1935-ben folytak az első nagyobb munkálatok, sok régi házat elbontottak ekkor, így lehetőség adódott az addig főleg csak történeti forrásokból ismert helyek keresésére, tisztázására. Az őskortól találtak leleteket, de a jelentésben már megemlítik a középkori Kispest kutatásának szükségét. A plébánia templom mellett egykor álló dzsámit és mecsetjét, még pár évtizede állóként írják le, tehát a régészeti források mellett egyes helyeken a közösség emlékezetésre is hagyatkoztak. A kutatás kiemelkedő témáiként jelölték meg a Rudas és a Rácz fürdőt.
A legnagyobb változást Magyarországon a törökökhöz kötődő emlékek kutatása terén ténylegesen a második világháború utáni időszak hozta. A legjobban feldolgozott lelőhely Buda, mely török-kori és persze középkori részei éppen a bombatalálatok utáni takarítás alatt került a kutatók és a nyilvánosság figyelmének középpontjába. Az 1940-es évektől több helyen elkezdődtek a műemléki helyreállítások, s már nem csak a falak kutatására korlátozódott a feltárás, hanem történeti, levéltári forrásokat is felhasználtak egy-egy objektum történetének teljes megismeréséhez. A régészeti feltárások egyre alaposabbá váltak, megfigyelték a részleteket, dokumentálták a jelenségeket rajzos és fényképes formában is. Így ezek a feltárások, ha nem is publikálták az eredményeket rögtön, visszakereshetőek, feldolgozhatóak a mai kor kutatói számára. Hirtelen megnőtt az ismert oszmán-török leletanyag, mivel több lelőhelyen szinte egyszerre indultak meg a munkálatok. Ilyen volt Buda (a várban és a Vízivárosban is), Pécs, Siklós, Szigetvár, Gyula, vagy Eger is. A 20. század utolsó negyedétől megnőtt a kora újkor iránti történeti és régészeti érdeklődés, így már nem csak az oszmán- török emlékek érdeklik a kutatókat, hanem a helyi lakosság, a 16-17. században betelepülő etnikumok, társadalmi változások is figyelmet kapnak könyvek, cikkek vagy egyetemi szakdolgozatok formájában. Az egyre nagyobb érdeklődés ellenére a korszak kutatása sok nehézséggel küzd egyrészt a szakszerű kutatás késői megindulás miatt, másrészt a szerteágazó témakörök miatt. Hiszen jelen dolgozat témája is túlmutat Európa határain, mivel a porcelánok Kínából érkeztek az Oszmán birodalomba. A pontos keltezéshez pedig - mivel a rétegviszonyok és régészeti jelenségek ezt nem tették lehetővé - a kínai forrásokat, művészettörténeti sajátosságokat kell felhasználni.

Anatóliai fajanszok
Az izniki kerámiáról elmondható, hogy megjelent Magyarországon még Buda 1541. évi bevétele előtt, de főleg udvari és egyházi körökben. Írott forrásokban példa Szapolyai János és a váci püspök, Országh János tulajdona közt lejegyzett izniki edények 1538-ból. Holl Imre felveti stíluskritikai elemzést használva, hogy a kütahyai Ábrahám csoport néhány példánya még II. Lajos alatt ideérkeztek volna, de Szapolyai alatt mindenképp már jelen lehettek. Történeti szempontból elképzelhető a hipotézis, mivel Lajos király és Szapolyai követei is jártak többször Isztambulban, valamint Szapolyai János alatt Ludovici Gritti támogatásával a velencei és raguzai kereskedők mellett görög, zsidó és olasz kereskedők is érkeztek az országba. Régészetileg is bizonyítható a korai megjelenés, mivel Esztergomban és Budán találtak 1530 és 1540 közé tehető izniki töredékeket valamint egyet Visegrádon, amik szintén Szapolyaihoz köthetőek. Valószínű, hogy az 1520-as évek második felében már megjelentek a királyi udvarban ezek a kerámiák, ami Szapolyai Portai kapcsolatainak tudható be. Itt meg kell jegyeznünk, hogy nem csak a palota környékén fordulnak elő, hanem a városi házakban is, igaz csak pár töredékről van szó, mint a Tárnok utca 11. szám alatti leletek esetében. Holl Imre szerint az inziki anyag nagy része a hódoltság elején kerülhetett Magyarországra, s ennek oka a műhely hanyatlása, valamint a perzsa és kínai áruk iránti nagyobb igény, divat lett volna. Emellett Budán nem a beglerbéghez köti a palota leletanyagának nagy részét, mivel az a ferences kolostortól északra lakott egy ideig (mai Várszínház), majd a Dunapartra költözött, s onnan 1598 után ismét előző lakhelyén rendezkedett be. Ám a dívánt a palotában tartották rendszeresen, s a díván és a rendszeres követjárások étkezéseihez, valamint az ott tartózkodó várfelügyelő háztartásához tartozhattak a megtalált töredékek.
Leletanyagbeli gazdagságban Szolnok követte a budai lelőhelyet. Ezen kívül azonban a 16. század közepén elfoglalt és közigazgatási központtá emelt helyeken – Esztergom, Székesfehérvár, Szigetvár - előfordulhatnának nagyobb számban, hiszen ezekbe a városokba a hódítók is letelepültek. Ennek ellenére nem találunk csak elszórtan izniki töredékeket. Mindenesetre a műhely 17. századi hanyatlása indokolhatja a 16. század legvégén, 17. században megszerzett magyarországi területeken mutatkozó hiányt. 
A kütahyai fajanszáru ugyanúgy, mint az izniki kerámia megjelenhetett a 16. század első felében. A problémát az okozza, hogy a korai izniki illetve korai kütahyai fazekasáru nem választható szét A másik gond, hogy az eddig Magyarországon talált kütahyai töredékeket a 17. század végére keltezték és kifejezetten a hódoltsághoz kötötték, még a birodalom gyengülése és török kiűzése ellenére is. A kutatás ma már kissé másképp értelmezi a leletanyagot. Két helyen találtak biztosan Kütahyai töredékeket: Budán a Tabánban valamint Pécsett. Érdekességük, hogy olyan csészékre és csészealjakra hasonlítanak, melyek a 18. század első felében voltak jellemzőek a kütahyai műhelyre. A lelőkörülmények teljesen tisztázottak: zárt leletegyüttesből, egy egyszerre feltöltődött gödörből kerültek elő. A tabáni feltöltés idejét pedig elég nagy pontossággal meg tudták állapítani, mivel a feltöltésben évszámos habán kerámia is volt. Gerelyes Ibolya szerint a kütahyai fajansz csak az oszmán hódítást követően jelent meg az országban kereskedelem útján. Ezt az erre specializálódott görög kereskedők bonyolították. A Tabánban pedig valószínűleg szerbek használhatták az edényeket, akik 1690 után telepedtek le a területen.
A rekonstrukciót nagyban segíti, hogy nagyon sok írott forrásunk maradt meg az adminisztráció miatt. Így az anatóliai fajanszokról a rendszeresen kiadott narh-defterekből pontosan tudunk formát, méretet és árat rekonstruálni, ugyanis ezek az iratok a minőségromlás elkerülése érdekében rendszeresen rögzítették a minőségi fajanszáru paramétereit.

A perzsa fajanszáru
A perzsa fajanszcsészék a kínai porceláncsészék utánzatai. Nagy arányban fordulnak elő a leletanyagban, ami azt mutatja, hogy az igény ugyanolyan nagy volt rájuk, mint a birodalom központi részein. Jelenleg a kutatók álláspontja az, hogy török és balkáni lakosság igényeit elégítették ki ezzel az áruval. Valószínűleg a kávé illetve tea fogyasztásának szokásával hozható kapcsolatba a forma utánzása és megtartása, mivel egy-két kivételtől eltekintve az anyagot a csészék teszik ki. Ennek ellenére kevés teljesen feldolgozott leletegyüttest találunk a szakirodalomban. Ennek oka valószínűleg az, hogy az anatóliai díszes, nagyméretű edények jobban érdekelték a kor kutatóit, így a perzsa tömegáru nem kapott akkora figyelmet. Bár általában csészékről van szó, ha perzsa fajanszról beszélünk, nem pedig a korban szokásos nagy tálakról, tányérokról, vagy korsókról. kivitelükben viszont nem rosszabbak az anatóliai fajansznál. Gyakran találunk a porcelántól nehezen megkülönböztethető, jó minőségű csészéket. A nagy közigazgatási központok mellett Szendrő várában találtak perzsa töredékeket, de ezen kívül nincs adatunk, hogy a nem muszlim lakosság használta volna. Szegeden is több csésze (findzsa) került napvilágra. Ebből kirajzolódik egy markáns kép: nálunk a közigazgatási és katonai központokra korlátozódnak a leletek, így a vilajetközpontokra, mint Buda, Eger (1596-tól), Kanizsa (1600-tól) és a katonai erősségekre (Esztergom, Baja, Szolnok vára, Szekszárd –Újpalánk), amik fő útvonalon feküdtek, például vízi úton. A jó minőségű perzsa áru és a porcelán közti különbség a törésfelületnél látszik leginkább: a fajansznál nem kagylós a törésfelület, hanem kívül és belül látszik a máz átlátszó csíkja, a kettő között pedig fehéres, olykor sárgás kőcserép keménységű kerámia tűnik elő. Ezeknél a példányoknál vetül fel a Gerő Győző által félporcelánként interpretált csoport problémája melyet, ahogy fentebb láthattuk Holl Imre is észrevett a budai anyag feldolgozása során. Máz alatti festésűek szintén és a kínai kék-fehér porcelánok színvilágát és motívumait követik. Az eddigi kutatások alapján a 17. században terjedtek el, bár Gerelyes Ibolya felveti a lehetőségét, hogy mint az izniki fajansz, ez a termék is megjelenhetett Szapolyai alatt a budai udvarban. Mindenesetre a török berendezkedés alatt válhatott nagy, kereskedelmi mennyiségűvé a perzsa eredetű fajanszok behozatala. Magyarországon Egerben, Budán, Esztergomban, Szolnokon, Visegrádon, Baján, Kanizsán és Szekszárd- Újpalánkon valamint Szegeden találtak ilyen töredékeket. Holl Imre 2005-ben felállított csoportjai a budai vár anyaga alapján Egerben is nyomon követhetőek. Az izniki fajansztól eltér a mázuk, ami – mint fentebb említettem – idővel irizálhat, vagy akár meg is barnulhat. Egerben a feldolgozandó három bástya anyagában is találhatók ilyen rossz állapotú darabok. Ezeknél nem csak a máz, hanem az anyag is porlós, tárolni is csak vattába csavarva lehet ők . Ahogy már volt szó róla mintájuk sokféle lehet, de főleg a kínai motívumokat másolják, ám a tömegtermelés miatt eltérő sikerrel készülnek a csészék. A festés és az anyag különbségei alapján esetleg műhelyeket lehet elkülöníteni. Ezeket segítik a kínai mintára a fenékre festett jegyek. Általában a kínai jegyeket utánozzák, így négyzetbe festett jeleket készítenek, de ettől eltérő, a kínai jegyekre egyáltalán nem hasonlító mintákat is készítettek. A budai anyagban Holl szerint kevés perzsa csészének az alján talált jegyet. Az egri töredékeknél, ugyan darabszámú kimutatás még nem készült, de az előzetes áttekintés után véleményem szerint az aljak nagy részén található ilyen jegy.
A minőségbeli eltéréseket látva a perzsa fajanszok, s a részletes feldolgozás hiánya miatt érdemesnek tartom a későbbiekben ezen csoport darabjait anyagvizsgálat alá vetni és összehasonlítani a többi lelőhely, város leletanyagával, hogy tisztább képet alkothassunk a műhelyekről és a felhasznált alapanyagokról.

A szeladon kutatása hazánkban
A szeladonhoz való ragaszkodás nem csak a vásárlásban látszott meg, hanem – ahogy a kínai porcelánokat – ezt a keménycserepet is elkezdték utánozni. A Saraçhane feltárásakor találtak olyan vastag falú edényeket – főleg tálakat -, melyek színe szürkészöld volt. és egyértelműen szeladont akartak vele imitálni.  A 14. században gyártottak először szeladon utánzatot, de a 16-17. században készült utánzatoktól ezek a koraiak eltérnek. A későbbiek jobban hasonlítanak az eredeti szeladonokra, mint a 14. századi változatok.Az első ilyen szeladon utánzat II. Bajezid szultán uralkodása alatt készült burszai mihrábfülke csempéin látható. Az utánzatok gyártása még nem tartozik a jól feldolgozott témák közé. Annyit tudunk, hogy a Szafavidák és a Mamelukok alatt is készültek utánzatok s ezek mellett a 16. század végén vagy a 17. század elején Iznikben – valamint a Szafavid és Mamaluk szeladonnak tartott anyag egy része is – készülhetett már az oszmánok alatt.
Magyarországon az igen ritka kerámiafajták közé sorolhatjuk a szeladont. Jelenleg a legnagyobb mennyiséget a budai várban találták: ez bordázott tál töredékeket ( van amely mérete rekonstuálható), egy kis tányért és egy kiöntőcsöves korsót jelent. Gerelyes Ibolya lejegyez még egy töredéket, mely Gyuláról került elő egy 18. századi betöltésből. Ezen ismert darabok mellett a feldolgozatlan leletanyagban előfordulhat még Magyarország területén szeladon, de jelenleg nem ismerünk más töredékeket.
Itt kell megemlítenem Holl Imre egyik perzsa fajansz csoportját, melyet ismeretlen közel-keleti kék vagy zöld monochróm csoportba sorolt. Az egri anyagban is van rájuk példa, főleg a korai 1958-1960 ásatások anyagából. Egerben általában aljak maradtak meg talpkarimával színük zöld, türkizzöld. Eredetükre, készítési helyükre én sem találtam adatot. Zöldes árnyalatuk miatt a szeladon utánzat lehetőségét véleményem szerint érdemes lenne vizsgálni. Ehhez mindenképpen további kutatómunka szükséges, a magyarországi mellett isztambuli, kis-ázsiai leletanyagok átvizsgálásával.

Porcelánok
            A kínai porcelánok érdekessége, hogy igen nagy mennyiségben fordulnak elő az import kerámiák között Magyarországon. A leletek döntő többségét az eddig feldolgozott anyagok szerint a perzsa fajanszcsészék és a kínai porcelánok teszik ki. Szintén a perzsa fajanszhoz hasonlóan a magyar hódoltságban egy-két kivételtől eltekintve csészéket találunk a porcelánok közt. Ez azért is érdekes, mert a Topkapi Szeráj anyaga is jól mutatja, hogy a muszlim országokba nem csak csészék érkeztek, hanem korsók, palackok és talpastálak, amelyek igen népszerűek voltak a korban. Kérdés, hogy nálunk miért nem használták ez utóbbiakat ugyanolyan mértékben, mint a birodalom központjában és attól délebbre.
            Ma még nem tudunk a török hódítás előtt személyhez kötni porcelán tárgyakat. Ennek ellenére feltételezhető, hogy Buda elfoglalása előtt is érkezet Magyarországra porcelán. Néhány példány már a 14. század második felére keltezhető Budán, és valószínűleg a 15. században is a királyi udvartartás ritkaságai közé tartozott. Ilyen korai darab lehetett a palota előtti sziklaárokból előkerült váza néhány töredéke, mely egy 13. század végétől 1568-ig keltezhető rétegből került elő. Holl Imre ezt a hiányos minta ellenére is Nagy Lajos korára keltezi. Ezen kívül a polgárvárosból és a palota területéről is hoz fel példákat, melyeket mind a késő középkorra datál. Hangsúlyozni kell, hogy ha ezek a darabok a késő középkorra keltezhetők, akkor is igen különleges, drága árunak számíthattak ez időben, s egyáltalán nem voltak elterjedtek még a főúri osztályban sem.
Amit biztosan megállapíthatunk, hogy a porcelánok nagy mennyiségben a 16-17. században jelentek meg, az oszmán-török uralom hatására. Anyaguk és mázuk is a török fajansznál tartósabb, anyaga tömör, fehér, szemcséket nem lehet benne felfedezni. Színük általában fehér alapon kobaltkék festésű, a mintákat finom ecsetvonásokkal készítették el. Magyarországon általában csészék, tányér- és táltöredékek kerülnek elő. Az edények nálunk máz alatti festésűek, kék színű növényi motívumokkal, ritkább esetben találhatunk zöldes vagy kávébarna hátterű csészéket, de ezek csak a csészék külső oldalán jelennek meg. Ezekből a magyarországi lelőhelyeken egészen sok található 
A 16. század végére érezhetően megnő a számuk a régészeti leletanyagban, így valószínűleg már nem csak a szultáni udvar, hanem magánszemélyek is használták. Nálunk nagy számban Budán és Egerben, valamint kisebb mennyiségben Szolnokon fordulnak elő. Ezeken túl apró töredékek szintjén megtalálhatjuk például Szeged, Baja, Pécs és Székesfehérvár török-kori részein is. Ennek ellenére nem minden megtalált darabot lehet áttekinteni a feldolgozás vagy a rajz illetve kép melléklet hiánya miatt.
A porcelánra és az abból készült csészékre török kifejezéseket találunk a 16-17. századi forrásokban. Ez érthető tendencia, mivel oszmán-örök közvetítéssel érkeztek Magyarországra ezek a termékek. Ilyenek a çīnī, fağfur, merteban kifejezések. A çīnī a perzsában és a törökben (araboknál şīnī) kínait vagy kínai kerámiát jelent, ami alatt porcelánt értettek. A fağfur, fakfur, fakfuri kifejezés szintén porcelánt takar, s a 16. század előtt inkább ezt használták a porcelántárgyak megnevezéseként, a 16. századtól viszont mind a fakfuri, mind a çīnī már porcelánt jelentett. A merteban, mertebanî alatt szelandont kell értenünk, ugyanis - ahogy már korábban volt szó róla – a burmai Martaban kikötővároson keresztül hozták a szeladont Kínából Kis-Ázsia és Európa felé.
Kifejezetten a csészékre utalva találkozhatunk a findzsa kifejezéssel is. A findzsa gömbölyű, porcelánból (fajanszból) készült csésze, melyet gyakran láttak el fémfüllel. Valószínűleg a kávézás szokásával együtt honosodott meg Magyarországon. A findzsa olyan orientális edényforma, mely török közvetítéssel érkezett hazánkba. Forrásainkban a 17. századtól tudjuk nyomon követni. Általában ajándékozás és az Oszmán Birodalomból érkező kereskedőkön keresztül került hozzánk, elsőként a főúri udvarokba. Nálunk nem csak a kávé elfogyasztásához használták, például mézet, csokoládét is fogyasztottak belőle, valamint egy bizonyos mértékegység neveként is használták. A mai nyelvben is megtalálható, igaz a köznyelvben régies, népies színezetet kapott. Általában olyan ivóalkalmatosság neve, melyből teát, kávét, tejet fogyasztanak, gyakran a csészénél nagyobb bögrére, vagy csuporra is használják. Előzménye a török-perzsa eredetű fincan, filcan szó, mely csészét, kávéscsészét jelent.

Magyarországon csak porcelán töredékeket találunk, igaz ezek közül több nagyobb darab teljes egészében rekonstruálható. Ami érdekessé teszi a képet, az a javítás kérdése. Ugyanis maga a porcelán egy igen törékeny kerámia (ahogy ezt az egri leletek méretéből is láthatjuk), de szilárdsága miatt javítható. A nagy gyűjtemények anyagában sokszor láthatunk javított darabokat. Ennek ellenére nem találtam olyan darabot, melyen javítás nyomát lehetne felfedezni, igaz az egri leletanyagban, ahogy többször is hangsúlyozom, nagyrészt csészék találhatóak. A hiány oka a csészék nagy tömegű kereskedelme lehetett. Valószínűleg nem szorultak rá arra, hogy megjavítassák az amúgy is kis darabokat, mivel könnyen be lehetett szerezni másikat. Ez magyarázat lehet a jelentős mennyiségre is a hódoltság egész területén.


2011. március 2., szerda

Import díszkerámiák az Oszmán-török időszakból


A hódoltság területén igen sok új kerámiacsoport jelent meg a 16-17. században. Ezek egy kisebb, de igen jelentős csoportját alkotják az importból származó díszkerámiák. Több helyről érkeztek az Oszmán birodalom központjába, Isztambulba, s ott a piacokon keresztül elszállították a karavánok a birodalom északi részeire. Így kerül az egykori Magyar Királyság oszmánok által meghódított területére, kínai, perzsa és balkáni áru. A középkor kutatásának megindulásával nagyjából egy időben már megkezdődött a török- kori díszkerámiák kutatása is. Már Garády Sándor szétválasztotta a tabáni ásatások leletanyagára alapozott munkája, amelyben elválasztotta a „kis-ázsiai eredetű majolika kávéscsészéket”, amik izniki és kütahjai fajanszok, a török és balkáni kerámiától. A világháborút követően nagy feltáró munkák kezdődtek. Nagy mennyiségű késő középkori és törökkori anyagot tártak fel, főleg várak területén. A régészeti leleteknél mindig a vörös török és a balkáni kerámiákkal vegyesen kerülnek elő. Ettől kezdve folyamatosan dolgozták föl a hódoltsági kerámiaanyagot: Garády Sándor,[1] Bárányné Oberschall Magda, ifj. Fehér Géza, Holl Imre[2] valamint Gerő Győző[3] is. A mai hazai oszmán kori kerámiák kutatásának két kiemelkedő kutatója Gerelyes Ibolya (Magyar Nemzeti Múzeum) és Kovács Gyöngyi (Régészeti Intézet). A fajanszokat is tartalmazó legfontosabb feldolgozásaik közé tartozik a barcsi török palánk,[4] az ozorai várkastély,[5] a visegrádi Alsóvár,[6] Szolnok-Vár,[7] Szeged[8] kora-újkori leletegyüttesek. Ezeken kívül következő lelőhelyeken is találtak fajansztöredékeket: Esztergom, Eger,[9] Ete mezőváros,[10] Gyula, Vác, a székesfehérvári szemétgödör (egy háztartás).
Az alábbiakban rövid áttekintést láthatunk a Magyarországon előforduló török díszkerámiákról. Három nagy díszkerámia csoportot különböztethetünk meg Gerő Győző beosztása nyomán:[11]
  1.        .  török fajansz Anatóliából (Iznik, Kütahya)
  2.        .  perzsa mázas kerámia és félporcelán
  3.       .  kínai porcelán
  4.      .    kínai szeladon (bár ritka példány, de megjelenik Magyarországon)



A porcelán
            A legtisztább kerámiaanyag. Egyesül benne a cserép tisztasága (alapanyaga, a szennyeződésmentes agyag, a porcelánföld, azaz a kaolin) és a legmagasabb műszaki követelmény (teljes tömörség és transzparencia, azaz áttetszőség). Színe fehér, törésfelülete kagylós. Magyarországon használt nevét is innen kapta, az olaszok által porcelánnak nevezett tengeri kagylóról.
A porcelánmassza 50% kaolinból, 25% kvarcból és 25% földpátból áll. Először 900 °C körül égetve, majd ugyanezen nyersanyagokból, de más aránnyal kevert mázzal fedve, amelyet 1400 °C körül égetnek be. A díszítmények mázfeletti, vagy máz alatti festésűek is lehetnek. A mázfeletti festésnél a fémoxid festékeket 800 °C körül, az aranyozást 700 °C körül égetik be. A porcelán száradáskor, majd égetéskor jelentősen zsugorodik. A porcelán a magyar fazekasgyakorlatban egyáltalán nem fordult elő a 16-17. században.[12]
            Jelenleg nincs olyan adat, miszerint a kínai porcelánok a hódoltság előtt kerültek volna hozzánk, habár például Gerevich László is felveti ezt a Budapest történetében. Régészeti bizonyíték nincs. Az Oszmán Birodalomban is csak a 16-17. századan terjed el nagy tömegben a kínai importáru. Magyarországon fáziskéséssel terjedt el a 17. században inkább. Ezek a Ming (1368-1644) majd a Ching (1644-1912) dinasztia alatt készültek. Anyaguk a török fajansznál tartósabb, tömör fehér anyagú, fehér alapon kobaltkék színű, finom ecsetvonásokkal, általában csészék, tányértöredékek.[13] Ezek nálunk kizárólag máz alatti festésűek, kék színű növényi motívumokkal. Ilyenek találhatóak a szegedi anyagban. Itt van egy különleges darab, kívül összefüggő sötétbarna mázas, belül fehér alapon kék növényi minta a peremen két kék csík. Hasonlót találtak a Budapesti Történeti Múzeumban, valamint az egri Dobó István Vármúzeumban is.
Általában ennek használatát is a muszlim lakossághoz kötik, főleg a kávé élvezete miatt, valamint az oszmán birodalomba való 1550 utáni nagy beáramlás miatt. A késő 16. századra a leletanyagban megnő a számuk, így valószínűleg már nem csak a szultáni udvar, hanem magánszemélyek is használták. Nálunk nagy számban Budán, Egerben és Szekszárd-Újpalánkon fordulnak elő. Nálunk először az Erdélyi fejedelemnél jelent meg, majd a hozzá közeli családoknál, és így tovább. Bethlen Gábornak vásárolta Rimay János, az ő Portai követe, valamint a Thurzó családnál is találunk (Radvánszky Bélánál György és Imre inventáriumában[14]).[15]

Perzsa fajansz
            Az olasz Faenza névből. ókori keleti eredetű cserépáru. Agyag és szilikátok fehér keveréke. Díszítésére és szigetelésére kiválóan festhető ólommáz szolgált. Ezt az értékesebb darabokon fénymáz egészítheti ki. A fajanszedények és csempék lehetnek máz alatti (izniki és szamárrai kerámia) és máz feletti festésűek (kásáni és raqqai kerámia) lehetnek illetve színes agyagkeverékkel dekorálhatóak (nejsábúri kerámia). 940-980 °C feletti hőmérsékleten égetett ónmázas cserép. A fehér színű edényeket először nyersen égették, majd a ki nem égetett máz felületére vitték fel a díszítést.[16]
A perzsa fajanszok a kínai porcelánok kis-ázsiai utánzatai, akár az izniki fajansz. Valószínűleg inkább a török és balkáni lakosság igényeit elégítették ki. Szendrő várában találtak darabokat, de ezen kívül nincs adatunk, hogy a nem muszlim lakosság használta volna. Szegeden is több csésze (findzsa) került napvilágra. Nálunk a közigazgatási és katonai központokra korlátozódnak a leletek, így a vilajetközpontokra, mint Buda, Eger, Kanizsa (1600ig) és a katonai erősségekre (Esztergom, Baja, Szolnok vára, Szekszárd –Újpalánk), amik fő útvonalon feküdtek, például vízi úton.[17]
A perzsák a kínai példányokat mintájukban is utánozták, míg a törökök a saját motívumkincsüket tették rá, alakították át. A perzsa darabok jellemzője: viszonylag vékony fal, fehér alap, kobaltkék festés, rosszabbul sikerült daraboknál irizáló felső réteg. A piros vagy barna festéket nem tudták előállítani ugyanúgy, mint a kínaiak, így a bólusz-vörös vagy örményországi vörös festékkel vonták be, majd azt még egy színtelen vagy fehéres mázzal vonták be, úgy égették ki még egyszer. Lehetnek az ecsetvonások elnagyoltak, de vannak jól elkészített darabok. Aljukon a hitelesítőjegy helyett valamilyen mintát rajzolnak[18] (ilyen található például Egerben és Budán is sok példányon).

Szeladon
            Kínában találták fel a prototípust a Sung-korban (960-1279). Yüang-korban (1279-1368) Csekiang tartományban Lung- Chüanban készítették a Lung-chü’an-yao nevű keménycserepet. Ez sötét vagy világoszöld mázas, redukált égetésű, vastartalmú anyag, azaz szeladon. A név eredete Európában valószínűleg egy 17. századi regény 18. századi fordításából egy Szeladon nevű szereplő zöld ruhájáról származik. Ennél a jó minőségű, egyenletes mázú kerámiánál a máz alatt gyakran bekarcolt, bemélyített vagy relief-szerűen kiemelkedő minta díszíti. A Ming-korban (1368-1644) áthelyezték a gyártást északkeletre, ami minőségromlással is járt. Ugyanebben a korban jelent meg egy másik változat, egy sötét olívzöld, vastag falú, Honanban gyártott finom mintázatú kerámia. A 14. században két díszkerámia dívott itt, a kék-fehér porcelán és a szeladon. A 15. század elejére a porcelán győzött, a szeladont még gyártották, de egyre silányabb anyagból és gyakran lett a zöld máz sárgásbarna. A század végére egyre inkább a kék-fehér porcelán utánzata lett. Témánkhoz azért kapcsolódik, mivel a kínai áru elárasztotta az iszlám országokat, s ezekre nagy hatást gyakorolt, így a hódolt területekre is. Ezt a régészeti leletek tömege bizonyítja valamint a hagyomány, miszerint ha méreggel érintkezik, színét változtatja vagy eltörik.[19]
            Egyiptomban már a 12. században megjelenik, melyet ekkor már másoltak is a fazekasaik. Perzsa területre is eljutnak, Arthur Lane szerint a 14. századtól kezdik importálni és másolni is. Ám szerinte a 16-17. századiak jobban hasonlítanak az eredetiekre, jobban sikerült másolatok, mint a korábbiak. Mai legnagyobb gyűjtemény a Topkapı Szerájban található, ahová az 1514-es csaldiráni és az 1517-es a Mamelukok felett aratott győzelemmel kerültek hirtelen nagy mennyiségben. Ez ma 10.000 db-ot jelent, ebből kb. 1000 db a Yüan és Ming-kori szeladon. Egy fajta szeladon azonban már eljutott II. Bajezid (1481-1512) alatt is a birodalomba. Ezt mertebanî néven említik az oszmán források, ami Martaban burmai kikötőre utal, ahonnan szállították az árut Afrika és a Közel- Kelet felé.[20]
A porcelán importja török területre 1550 után egyre nagyobb mértékben nőtt meg, s nem csak a szultáni udvar, de magán személyek is vásárolták a régészeti adatok szerint. A 17. század első felében még biztosan számolhatunk a szeladon beáramlásával a birodalomba. A budai várban kér helyen találtak eddig szeladont:
1.      Nyugati belő udvar alatt fekvő kettős pince
2.      Kápolna melletti udvar
Ezek a legnagyobb ismert darabok: két tál, egy kis tányér, és egy kiöntőcsöves kancsó. A budai darabok díszítésük és repedezett mázuk, elnagyolt mintájuk alapján inkább 15. század végére tehetők. Annyira nem rossz minőségűek, hogy perzsa vagy török területen készült utánzatnak tartsa őket a kutató, Gerelyes Ibolya.[21]

Izniki és kütahyai kerámia
Összefoglaló munka Nurhan Atasoy- Julien Raby: Iznik. The pottery of Ottoman Turkey című könyvében jelent meg 1989-ben először. Gyürky Katalin szerint esetleg már 1541 előtt föltűnhettek korai darabok Budán,[22] de ezt az angol publikáció csak az 1550-es évekre teszi.[23] Mindenestre van egy vázánk az esztergomi várból, amit Szapolyai János1526-27-es ott tartózkodásához (esetleg Ferdinánd 1528-as ottlétéhez) kötnek. És egy tál Visegrádról, a palotából, az 1530-40-es évekből Szapolyai János ott tartózkodásához kötnek.[24]
Kütahyai Ábrahám
Tugrakes spirális
Iznik, az ókori Nícea, hegyekkel övezett, csendes kis tóparti város Északnyugat-Anatóliában. Mint a formálódó Oszmán birodalom egyik első központja, komoly szerepet töltött be a 14. század első évtizedeiben. "Világhírét" azonban a 16-17. században itt működő fazekas kemencéknek köszönheti. Kérdés, miért éppen Iznikre esett a választás, amikor a 15-16. század fordulója körül állandó helyet kerestek a szultáni udvar igényeit kielégítő kerámia központ számára. A választ részben maga a természetes környezet adja, ahol minden, a kerámiagyártáshoz szükséges alapanyag adva volt (víz, tűzifa, homok és a színezéshez felhasznált ásványok). A helyszínen már a 14. század végétől működtek fazekasműhelyek, minőségi változást azonban valószínűleg az Edirnéből érkező, eredetileg tebrízi származású mesterek letelepedése hozott a 15. század végén. Az addig gyártott durva kivitelű, vörös agyag edények helyett ekkor jelentek meg a finom, fehér anyagú, fehér alapon kék mázas fajansz edények. A kiválasztáskor valószínűleg nagy súllyal esett latba az a tény, hogy Iznik, a szintén esélyes Kütahyával szemben, közelebb esett a Birodalom fővárosához, Isztambulhoz. A kutatástörténet egyik érdekessége, hogy a korai izniki kerámia stílusokat két, Kütahyában készült edénnyel szoktuk meghatározni. Mindkét edényen örmény nyelvű, Kütahyára utaló felirat, és az 1510-es, illetve az 1529-es évszám olvasható. A kiöntőcsöves korsó nyomán szoktuk a szultáni szerájban kialakított egyik első stílus irányzatot "Kütahyai Ábrahám" stílusnak nevezni (rajta van a neve a valószínűleg keresztény - esetleg örmény- tulajdonosnak). E stílus egyik legszebb példája egy I. Bajezid szultán türbéjéből származó mecsetlámpa. Magyarországon Szegedről publikált ilyet Hancz Erika, és több ozorai darab is ide sorolható. A másik évszámos darab, egy hiányos nyakú palack az ún. "Tugrakes spirális" (régebbi nevén "Aranyszarv") stílus jellegzetességeit viseli.[25]
Saz-stílus
A 15. század végétől már vannak adataink arra vonatkozóan, hogy az izniki műhelyek termékei a szultáni szerájba is eljutottak; 1496-ban két, 1505-ben tizenegy darabot említenek egy kincstári jegyzékben. Nyilvánvaló, hogy a 16. század első felében a két központ még egyformán jelentős volt. A század 50-es éveitől az izniki műhelyek arculata átalakult, a hangsúly a fali csempe gyártás felé tolódott el. Isztambul közelsége, és az udvari műhelyekkel kialakított szoros kapcsolatok eredményezték az izniki műhelyek előretörését Kütahyával szemben.[26]

Négyvirágos- stílus
Az 1560-as évektől az izniki kerámiagyártásban is éreztette hatását a Kara Memi által kidolgozott ún. négyvirágos stílus.[27] Természetesen a szultáni Nakkaşhanéból átvett, korábban alkalmazott motívumok sem mentek teljesen feledésbe.[28] Hosszú évtizedeken keresztül tovább élt még az iráni eredetű ún. szaz (1540-években alakul ki, más néven damaszkuszi) leveles stílus, sőt gyakran alkalmazták a kettő kombinációját is. Szegedről több és Esztergomból egy töredék ide tartozik Hancz Erika szerint. Az ekkor kialakított technikai változtatások legalább ilyen jelentősek voltak. Az addig is alkalmazott színtelen máz alatt, a kínai mintát követő hagyományos kék-fehér festés helyét egy élénkebb színvilág vette át. A legnagyobb technikai bravúr a relief-szerűen kidomborodó bólusz-vörös szín alkalmazása volt. A 16. század második felében készült tárgyakon a kobaldkék, bólusz-vörös, türkiz és sötétzöld színek alkalmazása volt a legjellemzőbb. A háttér fehér, vagy kobaldkék lehetett. 1582-ben, III. Murád szultán hatalmas ünnepséget rendezett, amelyre számos európai ország követét is meghívták. A banketten mintegy 1000 darab izniki edényt használtak. Talán nem véletlen, hogy az izniki kerámia európai divatja éppen ezután virágzott fel. A korabeli divat szerint e darabokat Európában készült fém-foglalattal látták el.
Sárospataki csempe
A 17. század folyamán az izniki gyár termelése fokozatosan visszaesett. A sokat idézett török utazó; Evlia Cselebi 1648-as látogatása során már csak kilenc működő műhelyt említ, az egy évszázaddal korábbi háromszázzal szemben. Az épület kerámiát tárgyaló részben leírtak szerint ez a század első felében még nem mennyiségi, csak egyfajta minőségi romlást, egyszerűsödést jelentett- művészi és technikai tekintetben egyaránt.
Magyarországon az első dátumhoz köthető megjelenés egy ruházati feljegyzésből származik 1573-ból. Az egyik leggazdagabb izniki anyag Ali Cselebi budai kadı háztartásából ismert, (ziamet birtokos) de egy pécsi agától (1572ban halt meg) is ismert 2 darab. A leletek szerint a magyarság nem használta ezeket a tárgyakat, de az elit körében megjelenik, főleg Erdélyben, aminek politikai kapcsolatai amúgy is szorosak az Oszmán Birodalommal.
A 16. század második felétől, valószínűleg a nagyarányú központilag elrendelt építkezések miatt megnő a kereslet és a gyártás a falicsempék tekintetében, melyeken főleg a négyvirágos stílus elemei láthatóak. 17. századi magyar források, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem portai követeivel való levelezése alapján bizonyítható, hogy a 17. század második negyedében nemcsak Iznikben, hanem a birodalom fővárosában, Isztambulban is működtek fali csempe gyártó műhelyek. Bizonyíthatóan itt készültek a sárospataki bokályos-ház fali csempéi. 1724-ben Iznikből hozott mesterek segítségével alapították meg az isztambuli Tekfursaray-beli kerámia műhelyt.[29] A 18. század elejére azonban, mindezen próbálkozások ellenére a korábbi vetélytárs, Kütahya újra átvette a vezető szerepet.
Ezek a stílusok nagy hatást gyakoroltak a balkáni kerámiaművességre, de nálunk csak a török készítésű fajanszárukon jelentek meg.
Magyarországon a leggyakoribb tárgyak a fajanszokból a tányérok, csészék, korsók, palackok, illatszeres tégelyek.

[1] Garády, Sándor (1944): Agyagművesség. In: Fekete (1944), pp. 382–401.
[2] Holl Imre: Külföldi kerámia Magyarországon 14-17. század. 3. rész. Budapest Régiségei 40 (2007). 253-294.; Holl Imre: Fundkomplexe des 15.–17. Jahrhunderts aus dem Burgpalast von Buda. Varia Archaeologica Hungarica 17, Archäologisches Inst. der UAW, Budapest, 2005.
[3] Gerő, Győző, Die Keramik von Isnik und Kütahya in Ungarn. In: Majda, Tadeusz (ed.), Seventh International Congress of Turkish Art (Warsaw 1983). Polish Scientific Publishers, Warsaw, 1990. 111–118.

[4] Kovács Gy. – Rózsás M. 1996. A barcsi török palánkvár (Türkische Plankenfestung in Barcs). Somogyi Múzeumok Közleményei 12, 163–182.

[5] Gerelyes Ibolya- Feld István: Hódoltság kori leletegyüttesek az ozorai várkastélyból. Fundkomplexe des Burgschlosses von Ozora aus der Zeit der Türkenherrschaft. Com ArchHung 1986,161-182.
[6] Gerelyes Ibolya, Török kerámia a visegrádi Alsóvárból. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1987. 167–179.
[7] Kovács Gyöngyi: Török kerámia Szolnokon. (Turkish Pottery in Szolnok). Szolnok Megyei Múzeumi Adattár 30–31. Szolnok, 1984.
[8] Hancz Erika: A szegedi vár kerámiaanyaga a török korban. Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele 2006/4, 31–46.
[9] Fodor László - Kozák Károly: Leletegyüttesek a románkori székesegyház környékéről (Adatok az egri vár XVII-XVIII. századi kerámiájának történetéhez I.). Az Egri Múzeum Évkönyve 8–9. (1970–71) 147–199.
[10] Miklós Zsuzsa – Vizi Márta: Adatok a középkori Ete mezőváros településtörténetéhez In: Gerelyes Ibolya- Kovács Gyöngyi (szerk.): A hódoltság régészeti kutatása. Bp. 2002.
[11] Gerelyes 2008. 67.
[12] Fajcsák Gyöngyi: Kínai porcelán. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007.
[13] Gerelyes 2008. 70.
[14] Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Bp. 1896.
[15] Gerelyes 2008. 69.; Gerelyes 2007, 132.
[16] Szántó 2007. 74.
[17] Gerelyes 2008. 68.
[18] Lane, Arthur: Later Islamic Pottery. Persia, Syria, Egypt, Turkey. London, 1957.
[19] Gerelyes 2004. 80.
[20] Gerelyes 2004. 81.
[21] Gerelyes 2004. 82.
[22] Gyürky 1974. 415.
[23] Atasoy-Raby 1989. 13.
[24] Gerelyes 2008. 67.
[25] Atasoy-Raby 1989. 108.
[26] Gerelyes 2008. 68., Gerelyes 2007. 131.
[27] A rózsa képi ábrázolására az európai reneszánsz idejével párhuzamosan a török császári udvar művészei is törekedtek s hihetetlen gazdagsággal voltak képesek azt megvalósítani. A török művészet mindenkor magába fogadta és átvette a megelőző iszlám művészet valamennyi jelentős hagyományát, s fénykorában a 15-16. századi művészetpártoló szultánok uralkodása alatt, a központi, udvari kultúra jóvoltából nemcsak remekművek jöttek létre, de a keletkező stílusok birodalom szerte elterjedtek és kedveltté váltak. Ebben a két évszázadban olyan nagy hatású művészek éltek, akik stílusforradalmakat tudtak kiváltani, s a munkásságuk nyomán kifejlődő irányzatok – amelyek egymás mellett éltek – még hosszú időn át meghatározták a díszítési módokat. A oszmán „négy virágos" stílust a 15. században élt Kara Memi alkotta meg. A miniatúrafestők, a falcsempét készítő és az edényeket formázó-festő mesterek a rózsa-, a tulipán-, a szegfű és a jácint virágokat használták föl, innen a „négyvirágos” név. Atasoy-Raby 1989. 223., 249.
[28] Atasoy-Raby 1989. 263.
[29] Papp 2005. 47.

Bibliográfia

Atasoy-Raby 1989.
Atasoy, Nurhan – Raby, Julian: Iznik. The pottery of Ottoman Turkey. Alexandria Pres and Thames&Hudson, London, 1989.
Gerelyes 2004.
Gerelyes Ibolya: Kínai szeladon kerámia a budavári palota leletanyagában. Budapest Régiségei XXXVIII. (2004) 79-91.
Gerelyes 2007.
Gerelyes Ibolya: Izniki kerámia. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007. 131–132.
Gerelyes 2008.
Gerelyes Ibolya: Types of oriental pottery in archeaological finds from the 16th and 17th centuries in Hungary. Acta Orientalia Academiae Scientinarium Hungariae Volume 61 (1-2) 2008. 65-76.
Gyürky 1974.
Gyürky Katalin: Venezianische und Türkische Importartikelim Fundamental von Buda aus der ersten Hlfte des 16. Jahrhunderts. Acta Arhaeologica Hungarica 26 (1974) 413-423.
Papp 2005.
Papp Adrienn: Depiction of Pomegranates and Sárospatak Wall-Tiles in the 16th and 17th Centuries. In: Gerelyes, Ibolya (ed.): Turkish Flowers. Studies on Ottoman Art in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 2005. 45-50.
Szántó 2007.
Szántó Iván: Fajansz. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007. 74.