Lábravalók a kora újkorban 1. - női harisnyák

A kora újkori képeken sokféle lábbelit láthatunk: csizmákat, cipőket, sőt a kora újkor egyik legjellegzetesebb lábbelije a papucs kapcával, ami török mintára kifejezetten kedvelt a férfiak körében. Na de mit viselnek a cipőben? Ez a képeken szinte egyik alkalommal sem látszik, hiszen a hölgyeknél eltakarja a szoknya a férfiaknál a passzos, magyaros nadrág. Azt látjuk a nyugat-európai viseleteknél, hogy a férfiak harisnyákat viselnek a nadrág alatt, akár csizmát, akár cipőt húznak a lábukra. Ezek kétfélék lehetnek: szőtt anyagból kiszabott és összevarrt harisnyák, vagy kötött áruk. a hölgyeknél itt sem könnyebb a dolog, bár mivel nem csak portrék állnak a rendelkezésünkre, azért egy-két képen mégis csak "kilóg a lóláb" és láthatjuk, hogy a hölgyek is harisnyákat viselnek. A mai értelemben vett bokáig érő zoknikkal nem találkozunk. Vagyis a 16. század elején van egy bizonyos típus, de azt is harisnyával kombinálva viselik, úgyhogy erre majd egy másik bejegyzésben térjünk ki. Nálunk közelebb hozhatnak a megoldáshoz az írott források és a régészetiek. Sajnos egyelőre nem találtam nyomát régészeti leletanyagban a korszakból cipő alatt viselt holmiról, de úgy gondolom idő kérdése lesz a dolog. Tehát marad az írott forrás és bizony itt már találkozunk harisnyákkal!

Női alak lábán látható harisnya
Chiesa di San Fiorenzio, Olaszország

Radvánszky Béla gyűjtött össze többet leltárakból, de itt is érdemes felhívni a figyelmet a részletekre. a báró úr munkája nagyon jó alap a kutatás megkezdéséhez, de ahogy minden történeti kutatásnál, ragaszkodjuk az eredeti forráshoz, és igenis nézzük meg mit ír a szöveg pontosan! Ugyanis nem írja a legtöbb helyen, hogy szabott lenne a kapcánk vagy a harisnyánk, de Radvánszky már így interpretálja. Ez számunkra azért baj, mert mi most kifejezetten kötött árut keresünk. Tehát női kapcákat és harisnyákat is találunk felsorolva. Ez két dolog miatt fontos: a hölgyek is hordanak kisebb bokáig érő lábravalót, de nem zokninak hívjak (a szót nem ismerik még a korban a szótárak szerint sem). És akkor itt a harisnya kifejezés, amivel újabb bajba kerülünk: ugyanis a harisnya posztó lábbelit jelent, ami férfi és női viselet is lehet, de inkább a férfiaknál találjuk meg. Ráadásul a korabeli szótárakkal is bajba kerülünk: Pápai Páriznál a latinból ismert "pedulis", itt egyértelműen kapca, botos néven fut, és a harisnya nincs is benne a lehetőségek között a felsorolásban. Szenczi pedig fel sem hozza a harisnyát, mint kifejezést a szótárában. Magát a szót ismerik, de érdemes elgondolkodnunk, hogy a kifejezések pontosan mit is takarnak, mert nem mindig a mai jelentéstartalom áll mögöttük.

Épp ezeken gondolkodtam, így úgy éreztem megéri elindítani egy "lábon hordott" sorozatot, és a kötött áruk is megérnek egy-két bejegyzést!

Kezdjük a hölgyekkel, mert egy igen izgalmas kutatásba botlottam bele tavaly ilyenkor, és olyannyira magába szippantott, hogy még jövőre is lesz vele aktívan dolgom.

A texeli feltárásból előkerült harisnya

2014-ben előkerült Hollandiában a Texel-sziget mellett egy hajóroncs, amiből gyönyörű tárgyakat hoztak föl a búvárok. Nagy sajtóvisszhangot kapott, főleg, hogy textileket is szép számmal találtak. Ez különösen érdekes a szakemberek számára, mivel tengervízből előkerült textilek restaurálásra egyelőre nem igazán ismerünk protokollt, tehát kihívást jelent a restaurátor szakma számára is.
Tavaly decemberben megjelent a leideni Textile Research Center oldalán egy felhívás, ahol gyakorlott és lelkes kézi kötéssel foglalkozókat kerestek, akik részt vennének az előkerült harisnyapár feldolgozásában. Nos én belevágtam. Kétszer mentünk ki, ahol megismerkedtünk az addigi kutatási eredményekkel és megnézhettük az eredeti leleteket is. És persze megpróbáltuk újrakötni a harisnya részeit is. Kipróbáltunk több az eredetihez nagyon hasonló fonalat, és kiválasztottuk, mivel szeretnénk dolgozni.

A különböző fonalminták, amiket kipróbáltunk

Maga a hangulat is remek volt, nagyon sokféle ember gyűlt össze, első körben több mint 150 embert érdekelt egész Európából ez a különleges ruhadarab. Végül 40-en maradtunk, akik elvállaltuk, hogy a kutatók által megadott paraméterekkel újrakötjük a harisnyát, hogy tanulmányozhassák majd, és 2019-ben egy kiállítás is születhessen a projekt kapcsán. Egy gyönyörű, de igen vékony selyemfonalat választottam, mely hímzőfonal vastagságú, a hozzá tartozó kötőtű pedig 0,7 mm átmérőjű... igen, nem írtam el nincs 1 mm...

A két magyar a "harisnya-projektben".
Végh Anettal az első próbakötéseinket készítjük

Kötés a kora újkorban

És akkor mesélek most elöljáróban egy kicsit a kötésről, mert a következő posztokban bizony kötött árukról lesz többségében szó.

Egy olyan több ezer éves eljárásról van szó, amelyet régészeti és történeti kutatásban igazából az elmúlt években kezdtek el mélyebben nézegetni Európa szerte. Ez a projekt (https://www.trc-leiden.nl/index.php?option=com_content&view=article&id=659%3Atexel-silk-stockings-project-and-workshops-at-the-trc&catid=75%3Atextile-moments&Itemid=256&lang=en) és az Archaeological Textile Review (http://www.webshophum-en.ku.dk/shop/2018-subscription-archaeological-2310p.html) idei tematikus kiadása is mutatja, hogy most kezdik a kutatók is újra felfedezni, hogy a kötés története kimaradt a középkori és kora újkori viselettörténet mélyebb összefoglalói közül.
Ha a korszakunkat nézzük, azt láthatjuk, hogy a 16, században egyértelműen megjelennek a kötött áruk a viseleti elemek között, így sapkák, kesztyűk, kabátfélék és harisnyák is szép számmal akadnak a gyűjteményi darabok és a régészeti leletek között Európa szerte. Méghozzá nagyon magas színvonalon, professzionalizálódott, céhes keretek között, fémszállal és fémfonallal, hímzésekkel is készülnek darabok!

Női selyemszálból kötött felsőkabát, Itáliai eredetű, készült 1630-1650 körül.
Patricia Harris Gallery of Textiles & Costume, Royal Ontario Museum.

Én két úton találtam a témára: a lábravalók lévén, mivel harisnyakötő céh iratait találtam az Egyetemi Könyvtár iratai között, illetve ez a holland projekt is segített, hogy felfigyeljek, mennyi kötött árut is ismerünk.

Így a női lábravaló harisnyákat kezdtem készíteni, miközben az itthoni írott adatokat is elkezdtem felgyűjteni. Bizony a magyar nemes hölgyek listáiban szép számmal találunk, de nem harisnya hanem strimfli, strinfli, strimf, strimpf és egyéb változatokban vagyis a német Strumpf, Strümpf változatait használják a megjelölésre. Írnak selyem, szőr (vagyis gyapjú) pamut és cérna fajtákat, tehát többféle alapanyagból készítették, valószínűleg más időpontra (téli-nyári fajták) illetve különféle alkalmakra és társadalmi csoportok szerint is lehettek különbségek. Mivel az első magyarországi hivatalos harisnyakötő céhek a török kiűzése után, német mintára jelentek meg, bizony előtte háziiparra kell gondolnunk, illetve be is hozhattak külföldről, mivel német területen már a 16. században is ismerünk harisnyakötőket. Jó kérdés, hogy élhetett-e a kettő forma együtt: véleményem szerint igen, hiszen a textil-feldolgozóipar más területein is igen gyakran találkozunk ezzel. Ilyen például a bujavászon készítése mely még a 18. században is háziiparban és céhes iparban is megtalálható!

A kötött női harisnya

Nos tehát hogy kell elképzelni egy ilyen női, kötött harisnyát? Általában térdig érő, passzos ruhadarabról van szó, melyen többféle díszítés lehetett. Általában hátul a vádli közepén találunk egy egyszerű, lefelé futó mintasort, ugyanis itt szűkítik a harisnyát. Ebből adódóan a harisnyák nagy rész úgy tűnik a térdtől a lábujjig készült. Elképzelhető, hogy készültek a lábujjtól indított variánsok is, ahogy ma is mindkét irányt ismerjük, de a két legkorábbi ismert leírás (egy német és egy angol), fentről indul. A sarkat ahogy ma is többféleképpen alakították ki, több példát láthatunk erre is, a lábfejet pedig minimum kétféleképpen készítették. Ami mindben közös az a kötőtűszám: ezt a ruhadarabot 5 kötőtűvel készítették, hiszen a körkötőtű sokkal később jelenik meg.
További díszítések a bokán szoktak megjelenni - a leideni darabon egy igen gyakori, reneszánsz virágminta látható. 

A texeli harisnya bokáján látható virágminta

Kétféle további díszítés képzelhető még el:

1. Toledói Eleonoróa lábán egy olyan harisnyát találtak, mely mindkét száron 4, hosszanti vonalban ismétlődő mintasorból állt. Ez már valóban a kötés magasabb foka, bonyolult de szép kidolgozású darab járt Cosimo de Medici szeretett feleségének.

Toledói Eleonóra temetési harisnyája
Őrzési helye: Pitti palota, Firenze

2. Toledóban láttam olyan, vastagabb, gyapjúból készült darabokat, melyek egyszerűek a kötésmintát nézve: szinte csak sima kötést láthatunk, de többszínűek, lábujj nélküliek (!) és a bokán nem kötött, hanem az harisnya elkészülte után ráhímzett színes virágmintát találunk.

Tehát elmondhatjuk, hogy rendkívül sokféle megoldás létezett már a régészeti leletek alapján is.

Lássunk most egy  egyszerűbb alapdarabot:

Az elkészült mintadarab 100% jó minőségű merinó gyapjúból készült, élénk színben. A sárga kedvelt szín a korszakban, ilyen például a stockholmi Royal Armoury-ban őrzött X Karl Gustavhoz köthető harisnyapár is.

Harisnya a Royal Armoury gyűjteményéből

Úgy tűnik, hogy hátul a vádlinál és a lábfejnél a szűkítéseket egy díszítősávval oldották meg, így a nyomot hagyó szaporítás és fogyasztás nem látszik, ellenben egy nagyon esztétikus, folyamatos mintasor fut végig a lábbelin. Zoknit már korábban is kötöttem, de ezt a megoldást pofonegyszerűnek és egyszerre zseniálisnak is éreztem, amikor rájöttem miért tették oda, ahová. tehát díszít és elfed egyszerre :)
Általában a következő mintasort használják: 2 fordított 2 sima 2 fordított. Ez a négyes adja ki a sávot, míg körben sima szemeket kötünk. Ha még ezt tovább szeretnék díszíteni, akkor a sáv külső oldalán fordított szemekből alakítják ki a cikk-cakk mintát. a további szemek mind sima lekötésűek.

Én Toledói Eleonóra térd alatti rombuszmintáit, valamint a sima sávmintát használva készítettem el a sárga  és vörös alapdarabot:

Vörös és sárga gyapjúharisnya

A lábszár rombuszmintái

A vádlin végig futó sorminta

Folytatása következik! 

Hogyan készítsünk kora újkori ruhaderekat? VOL 2.

A korábbiakban átnéztük, milyen ruházatot viselhetett egy kora újkori nő (itt), illetve, hogyan is nézett ki ennek egy része, a felsőtesten viselt váll vagy más néven ruhaderék. Ha már sikerült kiválasztani, pontosan milyen történeti karaktert akarunk megjeleníteni, akkor neki is állhatunk egy ruhaderék elkészítésének.

Ruharekonstrukció a sárospataki és a gyulafehérvári leletek alapján.

Sokszor hallom vissza hagyományőrzőktől, hogy például ők csípőn szeretik hordani a nadrágot (sic), szoknyát, mert az "úgy áll neki jól", és a rövid ujjú inget jobban szereti. Hölgyek, most döntsük el, mit akarunk: kora újkori ruhát viselni, vagy mai modern ruhában járni? Amennyiben ez utóbbit, akkor tessék a következőket tudomásul venni:

AMIT SZEM ELŐTT TARTUNK: Nem fordítva gondolkodunk, az a lényeg, hogy ŐK mit láttak szépnek, nem az, hogy ma mit tartunk szépségideálnak!!! 
Ha ehhez nem tudunk hozzászokni, akkor most tegyünk le róla, hogy történeti ruhát viselünk! A különböző korszakok ruháit nem véletlenül viselik úgy ahogy: van egy "sziluett", amit el akarnak érni, szépnek tartanak, ez a korszak szépségideálja. Ezt akarjuk mi is reprodukálni, nem pedig a mai "szépet" átültetni egy korábbi korszakra! Ennek megfelelően MINDEN ruhadarabot fel kell venni, úgy kell megvarrni, ahogy ők megtették, illetve olyan anyagokat kell használni, amilyenekkel ők dolgoztak. Nem helyettesíthetőek az anyagok, mert "a modern egyszerűbben elérhető" (ugyanis ez nem igaz!), és nem helyettesíthető a forma modernnel, mert amúgy is "ugyanúgy néz ki" (és persze ez sem igaz). Tehát ha döntöttünk, és igyekszünk a karakterünknek megfelelő ruhát kiválasztani, akkor álljunk neki és valósítsuk meg.

Hogyan kezdjünk el?

A forma:

Én egy gazdag polgárasszony vagy kisnemes hölgy ruhaderekát akartam megjeleníteni, így jó minőségű anyagokkal fogok dolgozni. De a forma maga nem változik, egy mezővárosi polgár vagy  falusi jobbágy is ilyen viseletet hordott, az anyaghasználatban és a díszítésben tértek el: vagyis abban, hogy a hölgynek mit engedett meg a pénztárcája! 

A formánál mire kell figyelnem?

A kora újkori szabásminták elég egyértelműek. Ugyan nagyon hasonlítanak a mi ruhaderekainkra a 19-20. századi mellesei, mellényei, de figyelni kell a modern szabásminták mellőzésére. Kedves hölgyek, NEM elég képről lemásolni, mert tetszik, meg "szerintem" egyszerű! Előre kell tudnom mit szeretnék csinálni, és azt hogyan kell. Ha nincs elegendő információm, akkor pedig olyanhoz fordulok, aki tud segíteni. Nem, nem a szomszéd Mari nénihez, aki varr egyébként, hanem olyanhoz, aki történeti ruházattal már találkozott. Egy varrónőnek ezt NEM kell tudni, ne várjunk el ilyet női szabótól, egyszerűen ez az ő képzésébe NEM tartozik bele. Amennyiben nem történeti ruhakészítővel dolgozunk, legyünk olyan előzékenyek, és vigyünk írott és képi anyagot, és instrukciókat a varrónőnknek!
És igen, utánajárással jár a korhű, történeti ruha elkészítése, de egyrészt megéri a befektetett energia, mert jó lesz a viseletem, másrészt nem jelmez lesz a végeredmény! Amit mi itt csinálunk az egy bizonyos fajta rekonstrukció, nem színházi jelmez cipzárral meg patenttal, és nem kosztüm filmekhez. Annak is van létjogosultsága, de nem itt! Ez egy más műfaj, ezt tessék szem előtt tartani!

Tehát miben különbözik a 16-17. századi ruhaderék a modern mellénytől? Ebben a korszakban még nem használják a mell- és derékszűkítőket. Egy-egy alkalommal előfordulhatnak kivételek, de akkor sem magyar ruhaderekak esetében találkoztam velük.

Az 1:3 méretű ruhaderék szabásmintája

Igazából ha elkészülünk a ruhaderekunkkal, rá fogunk jönni, hogy nincs is szükség ezek esetében ezekre a modern formákra, akármilyen alkatú is legyen a viselő. Alapvetően tudnunk kell, hogy a korszakban a szépségideál a "homokóra" alkat: tehát a karcsú derék és a széles csípő. Erre a szabással és egyéb kiegészítőkkel még jobban "rá lehet játszani", optikailag segíthetünk a látvány "tökéletessé tételében". Magyaroknál két alaptípussal találkozhatunk a török-kori női viseletben, amit ma "magyarosnak" aposztrofálunk, de ahogy már korábban is volt szó róla (itt), egyébként egész Európában ismert formára kell gondolnunk.

Az egyik legnagyobb különbség a szűkítők hiánya mellett, hogy a hátát általában egy darabból szabják ki, illetve az eleje nem a hónalj alatt, az oldalvonalon kapcsolódik össze a hátrésszel, hanem a viselője hátán, a hónaljtól a csípő felé, egy ferde sávban. Ez egyébként megfigyelhető 20. századi néprajzi gyűjteményben őrzött vállaknál is, ami mindenképpen egy archaikus formát őriz.

Ezeket ábrázolásokon is láthatjuk:

Ruhaderék, melyet a 16. századi Itáliában gyakran a hátrészen fűztek össze. Ilyenkor az elejét egy darabból szabták ki. Magyarországon itt általában összevarrták a részeket, és elől nyitották meg a ruhaderekat.
Forrás: Wikipedia

1. A zárt ruhaderék

Létezik egy elől szorosan, francia kapcsokkal záródó ruhadarab, mely főként fiatalabb lányoknál, és vékony alkatú hölgyeknél jelenik meg. Érdemes tehát olyan hölgynek választania ezt a típust, akinek az alkata alapvetően vékony, nem túl gyakran változik a mérete, és nem tartozik a mellben "erősebb" alkatúak közé. Ezt a típust nem igazán lehet bővíteni, szűkíteni. Ha a forrásbázist nézzük,  akkor  elmondhatjuk, hogy Sárospatakon, Boldván találtak, fiatal lányoknál ilyen ruhaderekakat, illetve több festményen láthatunk példákat erre a megoldásra.

Weiss Zsuzsanna és Korváth András portréja 1650-ből
Forrás: www.npg.hu

2. Az elől fűzéssel záródó ruhaderék

Ez az ismertebb forma, mivel ennek változata él tovább a 19. századi népi viseletekben és a díszmagyarban is. Ne tévesszen meg senkit a későbbi ruhadarab, nekünk nem arra van szükségünk. Szabásra ugyanazt kell használnunk, mint az elől szorosan záródó fajtánál, viszont a ruhaderék eleje nem fog tökéletesen összezárni. 

Miért használták ezt a formát? Elég egyszerű a válasz: a fűzéssel többféle méretű hölgy hordhatja a  ruhadarabot, vagy másik aspektusból nézve a dolgot, a változó testméret sem okoz problémát, nem kell átszabni, módosítani a ruhadarabot. Ez nem feltétlen a hízás-fogyást jelenti, gondoljunk csak arra, hogy a korszakban normális, hogy egy-egy hölgy akár 6-8 gyermeknek is életet adott, így a gyakori terhességek alkalmával sem kellett másik ruhadarabot viselni. Bizony ez is eltér a mai gondolkodástól: a középkor és a kora újkor embere a gyakori terhességek ellenére sem varrt külön "kismama" ruhát, hanem az általánosan viselt ruházatot "adaptálták" az állapotnak megfelelően.

Brandenburgi Katalin menyegzői ruhája 1626.
Őrzési helye: Magyar Nemzeti Múzeum

A formára még egy kicsit visszatérve: a díszmagyarban jól látjuk, hogy a ruhaderekak elől a szoknyára hegyes ívben "réárnek". Ez is a kora újkor hagyománya, de nem feltétlen kell így szabnunk a ruhaderekunkat, ha nem varrjuk össze a szoknyával. Mind az egyenes mind az íves ruhaderék elképzelhető, ezt az általunk választott karakternek megfelelően, illetve a mi ízlésünk alapján kell kialakítanunk.

Az összeállítás

Egy ruhaderekat varrhatunk természetesen géppel is, de tudnunk kell, hogy ebben a korban nem 

ismerik a varrógépet, így a varrásnál az eredeti megoldások sem a mai gondolkodásmódot követik. Tehát megoldhatom "modern módszerekkel", amennyiben nincs időm, vagy ennyire nem tartom fontosnak a teljes korhűséget, de az alábbiakra érdemes figyelni, ha géppel varrok:

1. úgy varrjam össze a darabokat, hogy lehetőleg NE látszódjon, hogy gépet használtam: a daraboknál a "visszáján" használom a gépet, akár endlizhetem is, ha így érzem biztonságosnak, de ne látszódjon a színén! 

2. Lesz olyan hely, ahol nem tudom megoldani géppel: ekkor bizony kézzel fogok dolgozni. Nem kell megijedni, igenis lehet szépen varrni, apró öltésekkel, és a lényeg:

3. Ezek az emberek, nem a mi, 21. századi gondolkodásunk szerint látták szépnek a ruhákat, tehát nem az a lényeg, hogy "eltüntessük" a varrást, hanem hogy olyan legyen, ami nagyon HASONLÍT az eredetire. Ez jelentheti azt, hogy látszik a varrás, vagy másfajta öltéstípust kell használnunk, mint amit géppel választanánk.

Három réteget használtam a bemutatott ruhaderekamhoz:

1. a külső, látható anyagot. Jelen esetben ez mustár sárga pamutbársony volt.

2. egy közbélést, mely vastagabb gyapjúból készült. Célja a megfelelő tartás biztosítása.

3. a bélés, amelyhez sávolyszövésű lent használtam. A sávolyszövetet a rugalmassága miatt választottam.

Az összeállítás folyamata: 

Először összevarrtam a bársonyból kiszabott részeket, és eldolgoztam a fonákoldalon a széleket. A közbélés anyagát szintén összevarrtam, majd a bársonyhoz varrtam. Végül a bélést dolgoztam rá a két másik rétegre.

Anyaghasználat

Ahogy erről már fentebb volt szó, a karakterhez választom meg az anyagokat, tehát ha gazdag a karakterem, akkor fogok brokát és bársony anyagokat beszerezni, bár jó minőségű posztót is viselhet egy nemes hölgy! Azt viszont mindenképpen szem előtt tartom, hogy nem attól lesz egy karakter egyszerű, hogy igénytelen! Ha falusi parasztasszonyt szeretnék megjeleníteni, nem attól lesz hiteles a karakterem, hogy lefittyedt, igénytelen viseletet csinálok, ami sem anyagában, sem formájában, tehát a "sziluettben" sem felel meg a korszaknak. Gondoljunk arra, hogy az emberi alaptermészet nem változik: a nők minden időben szeretnek JÓL kinézni.

Ruhaderék bársonyból, fehér csipkével

Ennek anyagi kereteik szabnak határt, de attól, mert valaki szegény sem kell, hogy csoffadt legyen rajta a ruha. attól a sziluett utáni vágy, a korabeli szépségideál megvalósítása ugyanúgy cél volt a korszak embereinek. Ezért határozottan kérek minden lelkes, új viseletvarrót, hogy figyeljen oda, ha alacsonyabb társadalmi kategóriát jelenít meg, akkor is lehet az a ruha szép és igényes a megfelelő anyaghasználattal.

Díszítés

A kora újkori nők és férfiak körébe rendkívüli népszerűségnek örvend a fémszál és a fémfonal. Az első fogalom magát a réz, ezüst, arany szálakat (lapos, hengeres, különböző átmérőkkel) jelenti, a második pedig olyan fonalat, aminek van ún. bélfonala (pl. len vagy gyapjúszál) amire rátekerik a félszálat. Ebből alakítanak ki díszeket, ráteszik a textilre, hímeznek vele, vagy csipkét készítenek belőle. Erre a korszakra többféle ún. paszomány, vagy a korabeli szóhasználatban "galand" ismert. Technikailag a szádfával és kártyákkal szövött szalagokról, valamint a vert csipkéről beszélünk.

Tehát a ruhaderekakon találhatunk hímzést, rátett szövött szalagokat, csipkéket és textilből kiszabott csíkokat.

Ruhaderékra varrt bársonyszalagok, melyre fémszálas fonalat hímeztek, a Pisában talált ujjas ruhán.

A minták elég kötöttek, szögletesen követik a ruhaderék formáját. Ilyenre sokféle példát találhatunk a korabeli képeken és a régészeti leletek között is:

Ismeretlen lőcsei asszony portréja 1641.
Forrás: www.npg.hu

Én a saját ruhaderekamon pamutcsipkét választottam, melyet szintén szögletes formában varrtam föl.

Hasznos technikai apróságok:

1. A fűzés

Külföldi hagyományőrzőkkel beszélgettem, ahol a lányok felhozták, hogy miért keresztirányba fűzzük a ruhaderekat, mert úgy biztosan nem volt. Na ennek kezdtem el utánajárni, mert számomra a sztereotípiák ("biztosan nem volt, mert én nem ismerem"), mindig kiakasztja a mérőműszeremet. Úgyhogy átnéztem, vajon hányféle fűzési módszert lehet, és egyáltalán fontos-e ez, van-e benne szisztéma, rendszer, esetleg praktikum?

Amit el tudok mondani, hogy a képek alapján úgy tűnik többféle módszert használtak, több évszázadon keresztül, és nincs benne igazán szisztéma. Akkor hogyan választottak? Szerintem megszokás és hagyomány, illetve az alapján a viselőnek mi volt kényelmes. Na ez az a rész, amit régész-történészként, mint szubjektív szemlélet, nehezen tudok mérni. Viszont úgy tűnik mégis ez alapján kell viszonyulni a vállak fűzéséhez. Tehát az alábbiak közül lehet választani, és mindenki úgy válasszon, ahogy neki beválik és kényelmes:
http://www.festiveattyre.com/p/the-zen-of-spiral-lacing.html

2. A merevítés

A 16. század az első időszak, amikor biztosan tudjuk, hogy megjelentek az első olyan alsó- és felsőruhák, amelyekben merevítéseket helyeztek el a sziluett formázása, módosítása érdekében. Itt még nem a 19. század nagyon szigorú, szinte fenyítőeszköznek is beillő fűzőkre kell gondolnunk, de a test összeszorítására, a forma módosítására már lehetett használni ezeket. A 16. század végéről már ismerjük a Bayerisches Nationalmuseum gyűjteményéből az első alsóneműként használt fűzőt. Azt is tudjuk kié volt a ruhadarab: Dorothea Sabina palotagrófnő sírjában találták meg, akit 1598-ban helyeztek örök nyugalomra. 

Dorothea Sabina von Neuburg fűzője 1598-ból
Forrás:http://isiswardrobe.blogspot.hu/2011/11/extant-stays-from-17th-century.html

Tudom ,hogy a filmiparnak köszönhetően, főként a kalóz filmekben a nőkön előszeretettel látni ilyen ruhadarabokat, mint mindennapi viseletet, de fel kell hívnom a figyelmet, hogy ezek ALSÓNEMŰK. Nem hordják őket nappali viseletként, aki igen, arról a korszak emberének erősen meg volt a véleménye. Tehát amennyiben nem óhajtunk gúny és közmegvetés tárgyává válni, lehetőleg igyekezzünk kerülni a fűzők felsőruhaként való alkalmazását...

A másik lehetséges merevítési mód a ruhaderékba varrott merevítés, melyre a képi forrásokból csak következtethetünk, de a régészeti leletek biztosítanak minket arról, hogy ez a megoldás is létezett. Sárospatakon több olyan ruhaderék is előkerült, amelynek az elejébe varrtak bele fa pálcákat illetve a magyar Nemzeti Múzeum és a Debrecen Déry Múzeum anyagában is maradtak meg cetszilák a textilgyűjteményben a 17. századból.

Itt kerül föl a kérdés, hogy mit is használtak a ruhákban merevítés gyanánt?

A vékony fapálcák, nád elég gyakori, illetve a már említett cetszila, vagyis a bálna "foga", mely keratin tartalmú. Manapság nem lehet beszerezni a természetvédelmi törvények miatt. Régen viszont a bálnavadászat általános jelenség volt, és az állatok szinte minden részét felhasználták. A bálna fogait a textilipar vásárolta föl. 

Méretre vágott cetszilák, amelyeket fűzőbe lehet varrni
Forrás: http://bridgesonthebody.blogspot.hu/2010/06/baleen.html

Miért? Mert a keratin a a meleg hatására részben képlékennyé válik, tehát a textilek közé varrt cetszilák a test melegre részben felveszi a női test formáját. Merevít és formáz, de mégsem olyan durva módon, mint a későbbiekben alkalmazott fémpálcák a 19. század folyamán. Persze, ha jól megnézzük a későbbi fűzőket, kijelenthetjük, hogy a szabásminta is teljesen eltér, teljesen más módszerrel formázta a testet egy kora újkori és egy viktoriánus fűző vagy ruhamerevítés.

Megjegyzés:

A közbélés használatakor lehet merevített réteget is bevarrni, nem csak simán egy közbélést. Ez a mi ízlésünktől, vagy az elérni kívánt sziluettől függ.

3. A szoknyához való viszony

Korábban már említettem (itt), hogy a 16-17. század fordulójáról ismerjük az első írott forrásokat a ruhaderék és szoknya különválásáról. Szabni természetesen külön szabják a részeket, de ebben az időszakban találjuk meg először, külön említve a vállat a szoknyától, tehát nem varrták már egybe a két ruhadarabot, hanem külön-külön dolgozták el, és így külön is viselték azokat. Emiatt többféle kombinációt választhatott a saját ruhatárából egy-egy hölgy, az adott vállat többféle szoknyával is lehetett innentől viselni.

Sikeres munkát és jó szórakozást kívánok!

A női ruhaderék avagy "a karasiával prémezett váll" - hogyan készítsünk kora újkori női felsőruhát VOL.1

   Ahhoz képest, hogy ezzel kezdtem a kutatást évekkel ezelőtt, rá kellett jönnöm, hogy pont ezt az alapvető ruhadarabot hagytam eddig ki a blogbejegyzések közül. Mégiscsak pótolnom kell a hiányosságot, így az idei fejlesztésem egyik darabját fogom ide feltenni. De mielőtt belekezdenénk a 16-17. századi női ruhaderék elkészítésébe, nézzük meg először pontosan mit is jelent ez a fogalom.

 Fiatal magyar nő
In: Wilhelm Dillich: Cronica
http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/45.html

    A 16. század második felében lesz általános a derékban szabott női ruha, mely áll egy elől kapcsos vagy fűzős ruhaderékból vagy más néven "váll"-ból, illetve egy sűrűn rakott vagy húzott szoknyából. Egészen a 17. század fordulójáig ezt egyféle anyagból készítik és egybe is varrják. Az első adataink a 17. század elejéről származnak, amiben azt olvashatjuk, hogy a ruhaderekak külön is készülnek, illetve már más anyagból készült ruhaderekat is hordanak a hölgyek a szoknyáikkal. A korai divatnak hódolt Thurzó Zsuzsanna is, akinek 1603-ban hozományjegyzékében már találunk külön készült vállakat. A ruhadarab egyébként egyáltalán nem magyar jellegzetesség, egész Európában elterjedt a hölgyek között. Társadalmi csoporthoz sem köthető, a paraszttól a főnemesig megtaláljuk a hölgyek viseletében. Eltérés, ahogy minden más ruhadarabnál általában a ruhaanyagban és annak díszítésében van. Általában különféle posztókból készültek a parasztok, mezővárosi polgárok, szolgálók vállai, a gazdag polgárok és nemesek pedig drága importált posztófélékből, nyírt és mintás bársonyból, selyemből varrt ruhaderekakat rendeltek a váltó- és vásármíves szabóktól. Díszítésként csipkéket (gyakran fém szálasat), szövött szalagokat, és az váll anyagától eltérő színű, anyagú textilcsíkokat használtak, vagy ahogy a korabeli leírásokban olvashatjuk, ezekkel "prémelték" azokat.

   Számunkra magyarok számára ez a kora újkori női viselet azért is jelentős, mivel a 19. századra ebből alakul ki a díszmagyar, illetve a néprajzi anyagban megjelenő pruszlikok, mellényfélék egy része innen eredeztethető. Gyakran még a 19-20. századi darabokon is hasonló szabásvonalak látszanak, mint kora újkori elődjeiken. Ennek ellenére maga a forma, mint említettem, nem csak a magyarokra jellemző a korszakban. A 16-17. században nagyon kedvelt műfaj a viseletalbum, akár festett, akár nyomtatott változatban. Ilyen például Jost Amman Frauen-Trachtenbuch-ja 1586-ból, ami több kiadást is megélt. Európa különböző nációit mutatja be, melyben természetesen a magyarok is helyet kapnak. Az egy másik kérdés, hogy nem árt vigyáznunk külföldi kútfőinkkel, ugyanis vagy nagyon pontosan ábrázolnak minket, vagy sztereotípiákkal. Ez utóbbi történt Amman mesterrel is a magyar hölgyek kapcsán. Ezzel szemben Cesare Vecellio már több magyar alakot örökített meg Habiti antichi et moderni di tutto il Mondo című munkájában, ahol találkozhatunk a magyar huszár képe mellett a magyar parasztasszony alakjával is. Ahogy Wilhelm Dillich Cronicájában is többféle magyar hölgyet láthatunk, korabeli divat szerinti öltözetekben. 

Magyar leány.
In: Erdélyi viseletalbum (őrzési hely: London)
http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index680.html

   Itt láthatjuk, mennyire elterjedt az elől fűzős váll Európa-szerte. Kiegészítőkben (mint a partlet, vagy a nyakfodor), lehetnek eltérések, így hosszabb tanulmányozás után mi is láthatjuk a nemzetekre jellemző apróságokat, de azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy az európai "divat-trendből" hazánk sem maradt ki, még a három részre szakadás ellenére sem!
   Álláspontom az volt, hogy a "magyaros ruha"-fogalom, amit szeretnek a korszakban emlegetni, nem a szabásban nyilvánul meg, hanem az anyaghasználatban, illetve a díszítésben és az apróbb kiegészítők együttes használatában. Erre a korabeli régészeti leletek, mint Sárospatak- plébániatemplom, Debrecen-Dobozi temető, Felsőzsolca-Nagyszilvás utcai temető, Nagylózs- plébánia templom vagy Miskolc - Avas plébániatemplom kripta és temető leletei remek példák. Ezek mellett természetesen több temetőben kerültek elő jó állapotú ruhák és ruhatöredékek, s szerencsénkre főúri gyűjteményben is maradtak meg a korszakból szép számmal ruhaderekak. Ilyen nagy gyűjtemény az Iparművészeti Múzeum Esterházy gyűjteménye, vagy a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Brandenburgi Katalin-féle ruha. A korszak azért is nagyon jó kutatási szempontból, mivel  tele van írott és képi forrásokkal, mint a fent említett hozományjegyzékek, halotti leltárak, főúri portrék vagy a korszak "burdái" a szabásmintakönyvek magyar és más európai államok területéről. Ezek alapján nagyon pontos rekonstrukciókat készíthetünk és válogathatunk is, hogy karakterünk milyen náció tagja legyen akár a Kárpát- medencén belül, akár azon kívülről választunk.

   Nem találni nyomát a forrásokban hogy a 16. század végén illetve a 17. század elején általánosan elterjedt volna a fűző viselése a ruhaderék alatt. Mindenesetre a ruhaderekak között találunk merevített darabokat. Ez is elterjedt módszer volt a korabeli Európában, s nem csak a ruhaderekaknál, hanem a korcoványoknál is gyakran megtaláljuk a fapálcákat vagy nádszálakat a ruhákban.   

Mielőtt szabásmintáknak néznénk utána, először nézzük át, mik a kritériumai egy kora újkori női ruhaderéknak, hogyan is kell elképzelni!

Orazio Gentileschi: Lantjátékos. 1626 körül
Egy hátul nyitott, és ott fűzött ruhaderék, melyet összevarrtak a szoknyával. Jellegzetes olasz "módi"
Forrás: National Art Gallery, Wasington
www.wga.hu

   A szabásminta érdekessége, amire mindenképpen oda kell figyelnünk, hogy nem használnak derék és mellszűkítő varrásokat! A vállakat nem oldalt a hónalj aljánál varrják össze hanem a hátoldalon, egy ferde vonal mentén.

Összevarrt ruhaderék rávarrt díszítés nélkül

A pántokat általában együtt szabták ki az elő és hát résszel. Persze itt is él az a lehetőség, hogy amit az egy rőf anyag - vagy ami abból maradt a váll megvarrásához - kiadott, ahhoz alkalmazkodtak. Mindenesetre a szabás-mintakönyvek és a régészeti leletek alapján igyekeztek a vállpántokat a váll csúcsánál összevarrni. Ezeket a magyaroknál hozzávarrták a ruhaderékhoz, de ismert felül megkötős példány is. Ismertek olyan típusú vállak, mikor a vállpántot a hátrészen kötözték, ilyenre viszont magyar példát eddig nem találtam, ám az olasz területeken egész gyakran előfordult ez a megoldás, ahogy a fenti itáliai képen is látható.

Sárga bársony ruhaderék rávarrt csipkedísszel

A ruhaderekak jellemzője a magyaroknál, hogy szövött paszománycsíkok és/vagy vert csipke szalagok díszítik, többnyire meghatározott formában a ruhaderék szabását. Hasonló díszítést láthatunk a 19-20. századi női melleseknél, mellénykéknél, ami nem csoda, hiszen ezek mint a kora újkori ruházatból eredeztethetőek. De ne essünk abba a hibába, ha valóban kora újkori ruha készítésére adjuk a fejünket, hogy csupán lemásolunk egy későbbi ruhadarabot, mert nagyot fogunk tévedni. Van elég régészeti leletünk és ábrázolásunk ahhoz, hogy tökéletes kora újkori ruhaderekat készíthessünk.

Az elől fűzött ruhaderéknál horgokat vagy a francia kapcsok ún. nőtagját használhatjuk a zsinór befűzésénél. Én két színű fonalból öt ágból fontam magamnak fűzőzsinórt, de lehet akár kötővillával is kötni vagy szövött példányt is láttam már régészeti leletben. Hm, nem is rossz ötlet, legközelebb a zsinórokra is érdemes lesz kitérni...
Mindenesetre egy apróságot még érdemes megemlíteni: a fűzés mellet gyakran találunk merevítéseket. Ezek a fűzés miatt is érdemes megcsinálni. Én kenderzsinórt szoktam duplán hajtva odavarrni, amit a bélés anyagából szabott textilcsíkkal fedek le.

Ez nem engedi, hogy a fűzéstől hosszú távon eldeformálódjon a ruhaderék, hiszen szorosan magamra fogom fűzni, így nem megy annyira könnyen tönkre az anyag. Emellett nem gyűrődik össze- vissza a fűzéstől a ruhaderék eleje sem. Érdemes megcsinálni!

Most már jöhet a megvalósítás első lépése!

... folytatása következik...