Áttekintve az elmúlt évek bejegyzéseit, rá kellett jönnöm, hogy nagy hiányosságomat kell pótolnom. Ezzel foglalkozom a legtöbbet, mégsem született még a nők alapviseletéről egy bejegyzésem sem, pedig nagyon sokan kérték.
Ha egy átlagos napot veszünk a következőket kellene látnunk egy hölgyön, minden mást az időjárás és a különleges napok (ünnepnapok, ceremóiák) miatt viselték a nők:
Egy rend ruha, mely alatt minimum egy de átlagosan
két inget vagy
ingvállat viselnek. Az ing alatt viselhetnek fehérneműt az altesten. Az ing ahogy már a korábbi bejegyzésekben
(itt) láthattuk többféle lehet: a hosszút (lábszárközépig vagy bokáig érőt) ingnek, a rövidet (amely derékig ért) ingvállnak nevezték. Csak hosszú ujjal készítették, a 17. század legvégén-18. század elején kezdték el a könyékig érő fajtákat barokk és rokokó hatásra viselni magyar területen. itt hívnám fel minden kora újkori ruhát viselő hölgy figyelmét, hogy a korszakban NEM viselnek a nők rövid ujjú inget, ujjatlant meg főleg nem nappali viseletként!
 |
Weiss Zsuzsanna inge, 1650.
www.npg.hu |
Az egy rend ruha, melyet a források ruha és "szoknya" néven is illetnek az alábbiakból állt: egy ruhaderék vagy korabeli nevén "váll", melyet a felsőtesten hordtak. A néprajzi anyagban a 18-19. században pruszlik és mellény néven is előfordul, de a kora újkorban ezt a két kifejezést egyáltalán nem használják, formailag viszont hasonlítanak egymásra, a ruhaderék késői leszármazottai. A magam részéről óckodom a két késői kifejezéstől, remélem ezt minden olvasóm elnézi nekem, de én kifejezetten szeretem a korabeli neveket használni, mivel a korszak embere is ezeket a szavakat kedvelte, így a blogban is ezeket fogja minden kedves olvasó látni a továbbiakban.
Tehát hogyan néz ki a váll vagy ruhaderék?
Ez egy elől francia kapcsokkal összekapcsolható vagy horgokkal és fűzőzsinórral összehúzható ruhadarab. A kora újkori szabásokban nincs derék és mellszűkítő, de az az igazság, hogy nincs is rá szükség. A váll nem a mai mellénykék szabása szerint készültek, nem a hónalj vonalában varrták össze a hátrésszel, hanem a háton a hónalj fölött ívesen a derékig rajzolták meg a mintát. Ez a barokk francia divat megjelenésével egyre keskenyebb lett, ahogy az az Esterházy kincstár ruháinál is jól látható. Ehhez a ruhaderékhoz bizony pótujjak is tartozhattak, amiket körbehímzett lyukakba vagy fémhurkokba fűzött zsinórokkal rögzítettek. Ezen kívül a merevítések is megjelennek, amelyek a spanyol és a francia divatban is jelen vannak. nádszálak, fapálcák és cetszilákat varrtak a hölgyek a ruhaderekakba, hogy összeszorítsák a felsőtestüket. Sőt elég valószínű, hogy bizonyos esetekben már fűzőket is hordtak a ruhaderekak alatt. különösen a tipikusan nyugati szabásminták alapján készült felsőruhák alatt. Ugyanis az elől fűzős és kapcsos ruhaderekak mellett, több, más szabású ruhafélét is hordtak a magyar hölgyek, ugyanolyan jól ismerték az Európa más részein megjelenő újdonságokat, mint bármelyik másik európai nő. A megmaradt szabásmintakönyvek, portrék és árszabások alapján, a hölgyek nagy változatosságban hordták a különféle ruhadarabokat, attól függően mi tetszett vagy mire telt a hölgynek és családjának.
Ugyan a 19. századra ebből a késő reneszánsz ruhaderékból alakul ki az úgynevezett "díszmagyar öltözet", egy kicsit el kell keserítenem az olvasót, ugyanis ezek az elől fűzős ruhaderekak a 16-17. században egyáltalán nem magyar jellegzetességek. Valóban, nálunk a 19-20. században divatban maradnak, kisebb-nagyobb változatosságban, de ez részben más európai, így spanyol vagy osztrák területen is megfigyelhető a népi öltözeteknél. Úgy gondolom semmiképp nem vesz el kora újkori viseletünk szépségéből, ha a fentieket tisztázzuk, hiszen a megmaradt források alapján egy nagyon szép, a kortársak szemével is tetszetős viseletet rekonstruálhatunk.
 |
Erdődy Erzsébet portréja 1620.
www.npg.hu |
Tehát a magyar ruházat nem az elől fűzős válltól lesz magyaros. De akkor mégis mitől? Valószínűleg az anyaghasználat és a díszítés a kulcs, hiszen a kortársak írnak magyaros viseletről. A nálunk kialakuló virágos hímzések, a paszományok kiválasztása és felvarrása jellegzetesen magyarossá tehetik a női ruhát a külföldi kortársak szemében.
A ruha másik része a szoknya. A 17. század elejétől biztosan tudjuk, hogy készítik külön a ruhaderekat a szoknyától, nem varrják össze feltétlenül. Innentől már divat lehet, hogy a ruhaderék és a szoknya nem egyforma színű, mintájú vagy akár anyagú textilből készül. Szoknyában választhatunk többféle szabásmintából. Ismerünk körcikkből szabott szoknyákat, de vannak úgynevezett "farkas" szoknyák, amik a korszakban divatos uszályos szoknyát jelentik. Mindkettőre találunk régészeti leleteket, így a boldvai kislányra tudjuk, hogy körszabott szoknyát adtak utolsó útján, míg a sárospataki egyik lánykára egy kifejezetten spanyolos uszályos szoknya került.
 |
Esterházy Julianna portréja
Magyar Nemzeti Múzeum |
A kötény egy szoknya fölött viselt felsőruha, annak védelmére készül. Nem a kora újkor jellegzetessége, a középkor folyamán több századon keresztül megtaláljuk, és továbbél a 20. századig. Sőt a konyhában a mai napig használjuk, igaz sokkal "szélesebb" palettán mozog a díszítése a 21. században. Mindenesetre érdekes lehet, hogy a fehér vászon kötények mellett a kora újkor folyamán megjelennek színes, különféle textilből készült darabok. Ráadásul a megjelenő divatelemek mindig az uraklodótól gyűrűznek lefelé a társdalom alsóbb rétegei felé. A kötény eben a korszakban egy érdekes kivétel. Gáborján Alice kutatásai nyomán tudjuk, hogy ez az egyetlen ruházati elem, ami a társadalom legalsó rétegétől, egy funkcionális ruhadarabból jelképpé és nemesi viseleti elemmé alakult. A 16-17. századi portrékon a főúri hölgyeken gyakran láthatunk csipke és bársony kötényeket, vászon és aranyszálas paszományokkal. Itt már nem a szoknya védelme az elsődleges funkció, hanem egy másik jelentést is hordoz: a jó gazdaasszonyt jelképezi, hiszen a nemesi hölgyek feladatai közé tartozik a saját uradalmaik gazdasági irányítása is.
 |
| Esterházy Miklósné Nyáry Krisztina portréja |
A haj- és fejviseletről általában szépen elfelejtkezik mindenki, pedig nagyon is fontos. Amellett, hogy a korabeli divat szerves része társadalmi státuszt jelöl. Nőknél a családi állapotot, életkort, felekezeti, etnikai hovatartozást mutat, tehát nagyon nem mindegy, hogy egy 16-17. századdal foglalkozó nő hogyan is rendezi el a haját, vagy mit tesz rá. A kora újkor az első időszak, amikor biztosan állíthatjuk az írott források alapján, hogy a párta a lányok, a felkontyolt haj és a főkötő az asszonyok viselete. Ez nem jelenti azt ,hogy különféle gyöngyös-drótos fejékeket nem ismer a régészet és a történettudomány korábbi korszakokból, de ez az első időszak, amikor a források kifejezetten leírják, hogy a párta a hajadonoké, és az esküvői szertartás során a lányból asszony lesz, ezt a közösség legitimálja, és felkontyolják a haját, amit innentől kezdve csakis így viselhet. Átjárás a két állapot között nincs, sem oda, sem pedig visszafelé. Amit tudunk, hogy nálunk illetlen, de a korabeli Európában nem mindenhol gondolják így, az a leengedett haj viselése. Magyar területen egyelőre úgy tűnik, minden alkalommal illik fonni a hajat, a leengedett haj egy marginális csoportot jelképez a magyaroknál. Külföldön viszont (német, angol területen) a szüzesség jelképeként többször ábrázolnak kiengedett hajú fiatal lányokat. Ezt úgy tűnik tekinthetjük magyaros eltérésnek.
A felkontyolt hajú asszony a kontya fölött főkötőt viselt. Ennek volt textilből készült változata és a korszakban nagyon nagy divat a csipkés, hálós főkötő, akár fémszállal és gyönggyel díszítve.
 |
Goldberger Mátyásné 1645.
www.npg.hu |
A lábbeli a hölgyeknél is igen változatos, akár a férfiaknál. Volt már egy lábbeliviselettel kapcsolatos bejegyzésem (
itt), de itt is szeretném hangsúlyozni, hogy az eddig a katonai hagyományőrzőknél meghonosodott nézet, miszerint a kora újkorban mindenki csizmát viselt, téves! A korabeli árszabásokat megnézve láthatjuk, hogy természetesen hordtak csizmát (többféle szabással, melyek egy részének köze nincs a mai csizmákhoz), de emellett a textilcipellősöktől a női sarun át a papucsig minden előfordul. A papucs már csak azért is érdekes, mert keleti hatásnak tartja a kutatás jelenleg az elterjedését, de a kora újkori Európában bizony szintén elfordul, sarkas, nyugati típusú változataiban. A keleti vagy nyugati elterjedés talán nem is fontos, de annyi bizonyos, hogy kedvelt, férfiak és nők körében is.
Ajánlott irodalom:
Amman, Jost - Wiegel, Hans: Trachtenbuch; Habitus praecipvorvm, tam virorvm qvam faeminarum singulari arte depicti. Nüremberg. 1577. Alcega, Juan de: Tailor’s Pattern book. Facsimile. Carlton, Bedford, 1979
Amman, Jost: Frauentrachtenbuch, Teatrum mulierum quo praecipuarum omnium per Europam in primis nationum, gentium, populorum. 1586.
Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbeli típus történeti elemzése. Néprajzi Értesítő 40. (1958.) 37-82.
Gáborján Alice: A magyar népviselet. Kísérlet egy összefoglalásra. Néprajzi Értesítő. XLIX. évf. (1967) 167–185.
Galavics Géza: Erdélyi viseletalbumok a XVII–XVIII. századból. In: Király László (szerk.): Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. Az előszót Jankovics József, a kísérő tanulmányt Galavics Géza és R. Várkonyi Ágnes írták. Európa Kiadó. Budapest, 1990 57–131.
Goubitz. Olaf: Stepping Through Time: Archaeological Footwear from Prehistoric Times until 1800. Zwolle, 2001.
