Skófium

Bár sokan nem tudják, a kora újkori ruházatnál jelenik meg először a zseb, és ez apróságnak tűnik — egészen addig, amíg az embernek hirtelen nem lesz hova tenni valamit. Ilyenkor jön rá igazán, micsoda találmány is ez! Az ember mindig magánál hordta a legszükségesebb dolgait, csak épp az változott, hogy melyik korszakban mi számított nélkülözhetetlennek. Egy női retikül tartalmát ugyan nem lehetne belegyömöszölni egy 17. századi zsebbe (bár valljuk be, a nők retikülje időtlen idők óta tartalmaz egy fél téglát is, mert „bármikor jól jöhet”), de egy nagyobb zseb bizony életmentő tud lenni . Magyar nemesi pár. In: Toppeltinus, Laurentinus: Origines et occasus Trasylvanorum. 1667. Ezt az elmúlt években szinte minden történeti fesztiválon vagy élő történelem rendezvényen megtapasztaltam. Hiába van a derekamon a jó öreg bőröv, ahová ókori vagy középkori ember módjára felakaszthatnám a szükséges holmikat, mégis jó lenne egy igazi, kényelmes zseb ! Csakhogy ez mindig akkor jutott esz...

  A 16. századtól többféle a női felsőtest szabályozására alkalmas alsóneműt készítettek. Ezek különféle textíliák közé varrt valamilyen merevítők sorából állnak. A merevítés egyik legismertebb fajtája a halcsont vagy korabeli nevén cetszila . A bálnafélék egy részének szájában nem fogakat, hanem úgynevezett szilákat találunk, mellyel megszűrik a táplálékot a vízből. A szilák  a bálnák felső állkapcsából lelógó szarulemezek. Ezek elég merevek a ruházat és a felsőtest merevítésére, ha belevarrjuk a ruha rétegeibe őket, de nem túl ridegek, így viselés közben a folyamatos használat közben nem törnek el. A kora újkorban sokkal több bálnát vadásztak mint, ma, de így is gyanítható, hogy nem a legszegényebb rétegek viselték a felhasználásával készült ruhadarabokat. Emiatt másféle merevítést is használtak, például különféle fákat, fa lapokat esetleg vesszőket. Erre, ahogy egy korábbi bejegyzésben utaltam, magyarországi példáink is vannak.    Lehetséges még az a megold...

Amint az ember eldönti, hogy hagyományőrzésre adja a fejét és beöltözik az adott korszak ruhájába, az alsóruhával fogja kezdeni az öltözködést. Amellett, hogy az elmúlt időszakban többször kérdeztek a témáról, saját magamnak is akartam új inget készíteni, így belevágtam egy újabb ruhakészítési "projektbe". Elsőre beleütközik az ember abba a problémába, hogy kora újkori magyar inget nem igazán ismerünk. Vannak régészeti kontextusban megtalált ruhaleleteink, de ezek felsőruházathoz tartoznak. Egész ing egyáltalán nem került elő, ami ingre utal, azok a hímzések, rátétek. Ezeket általában a nyaknál és az ujjak végén, kézelőnél találjuk meg. Díszítmények lehettek a különféle csipkék (rece, vert) vagy a szálvonásos díszítmények. Az Esterházy kincstárban van férfiing, mely sűrűn díszített, T szabású, de a képeket és forrásokat ismerve egy ing nem mutatja be a korszak ingtípusait, és díszítéstechnikáját. Tehát a legtöbb adatot a rekonstrukcióra itt is a történeti források szolgálta...

 A kora újkorból sok keszkenőről, azaz kézbe való kendőről maradt adatunk főleg a hagyatéki leltárakban és a hozományjegyzékekben. Valószínűleg a 14. századtól már megjelent Magyarországon, ahol a királyi ruhatárakban találjuk meg. A magyarban a kezet fedő kendő régies kifejezése a keszkenő szó. Méretüket tekintve általában 20 és 40 cm közötti szegett oldalú textildarabokról beszélhetünk, melyeket hímzés és a szélükön különféle csipke fajták díszíthetnek. A ruházat többi részéhez hasonlóan a főúri rétegről van több adatunk, mivel festmények is róluk készültek. Egy-egy lány, asszony általában 10-20 darab kendővel rendelkezett, de ez a szám elérhette akár a 100 darabot is. A jegyzékekben nagyon sokféle anyagú és díszítéstechnikájú kendőt találhatunk. A 16. században megjelenik viseletképeken, ahol a nők a kezükben tartják összehajtva. Ezt megtaláljuk néprajzi környezetben is egészen a 19-20. századig, ahol az ingvállas-mellényes viselet része, általában ünnepi alkalmakkor. Eddig ásat...

Egyelőre nem létezik hazánkban olyan összefoglaló munka, mely a cipőformákkal, cipők viselésével foglalkozna a középkori és kora újkori Magyarország területén. Kerülnek elő különböző lábbeli maradványok, de a legtöbbről néhány rövid beszámolón kívül egyáltalán nem lehet megtudni többet. Gáborján Alice gyűjtött össze néprajzi párhuzamokra támaszkodva régészeti feltárásból előkerült cipőtöredékeket és talpmaradványokat. Több korszakból ismerünk Magyarországról, mivel több kút betöltésében találtak egész cipőket. Ezek azonban nem 16-17. századiak, hanem az Anjou- és Zsigmond- korra datálhatóak. Az írott források alapján Radvánszky Béla sokféle lábbeli típust gyűjtött össze, férfi és női darabokat is. A lábbelik nem csak anyaguk alapján csoportosíthatóak, a formák közt jól megkülönbözethetőek a nyugati és a keleti hatásra kialakult lábbelik. A cipők többsége nyugati mintára készült, a párhuzamaikat megtaláljuk például Londonban a Temze partján előkerült cipők közt. Cipőkből ...