Egyelőre nem létezik hazánkban olyan összefoglaló munka, mely a cipőformákkal, cipők viselésével foglalkozna a középkori és kora újkori Magyarország területén. Kerülnek elő különböző lábbeli maradványok, de a legtöbbről néhány rövid beszámolón kívül egyáltalán nem lehet megtudni többet. Gáborján Alice gyűjtött össze néprajzi párhuzamokra támaszkodva régészeti feltárásból előkerült cipőtöredékeket és talpmaradványokat. Több korszakból ismerünk Magyarországról, mivel több kút betöltésében találtak egész cipőket. Ezek azonban nem 16-17. századiak, hanem az Anjou- és Zsigmond- korra datálhatóak. Az írott források alapján Radvánszky Béla sokféle lábbeli típust gyűjtött össze, férfi és női darabokat is. A lábbelik nem csak anyaguk alapján csoportosíthatóak, a formák közt jól megkülönbözethetőek a nyugati és a keleti hatásra kialakult lábbelik. A cipők többsége nyugati mintára készült, a párhuzamaikat megtaláljuk például Londonban a Temze partján előkerült cipők közt. Cipőkből is több fajta létezett formájuk és anyaguk alapján. Cipőnek általában a bokáig érő lábbelit nevezzük, melyek készülhettek az általánosan használt alapanyagból vagyis bőrből, de ismerünk adatokat bársony és selyem cipellősökre is. Ezeket a könnyű lábbeliket férfiak is hordhatták nem csak nők, például Bethlen Miklós maga jegyzi le, hogy Angliában egy éjjeli út során egy erdőben lova elpusztult, s a sáros altalajon kellett gyalog mennie, amit nehezített a lábán viselt cipellős és harisnya. Nyugati típusúak kerültek elő Tatán és Sárospatakon is. Szerencsés véletlen, hogy a később tárgyalt török típusú lábbelikhez képest ezeknek nem csak a talprésze, hanem a felsőrészből is maradtak meg töredékek. Az egyik tatai lelet rekonstrukciós rajzát felhasználva készítettem el egy női cipellőst, mivel az a típus egész Európában elterjedt volt a 16. században.
Török hatásúak kerültek elő viszont Nagykanizsán, Szolnokon és Egerben is. Ezeket a talpformájukról lehet megismerni: három változatát gyűjtötte össze Gáborján Alice, melyet Szolnok I-III. nevezett el. A szöveges adatok alapján ismerünk sarut, melyet bokáig érő csizmaféleként azonosít Radvánszky, valószínűleg ez a szakirodalomban bőrkapcaként ismert lábbeli. Általában férfiak viselték, házon kívül papucsot húztak rá. Könnyű bőrből készült, és a boka belső oldalán általában bőrszíjjal záródott. Törökös hatásra jelenik meg a papucs is, melyet a házon belül és házon kívül is használtak. Radvánszky szerint a papucs a kivágott cipőhöz hasonló „pongyola lábbeli”, mely legtöbbször sarok nélküli, ha van sarka, az általában fémből készül. Maga a mai értelemben vett saru is létezik a kora újkorban, ezt a kortársak deli saru néven említik.
Többféle csizmát is ismerünk a korszakból, ezeket szintén a keleti típusú lábbelik közé sorolják. Neve is szerb-horvát közvetítéssel meghonosodott oszmán-török kifejezésből ered. Radvánszky ismer ún. deli csizmát, mely fél lábszárig érő csizmaféle és csak férfiak viselték. A csizma a kora újkorban egy térd alatt érő magas szárú lábbeli, melynek eredetileg nem volt sarka, majd a 17. századtól bőr, illetve fa sarkakkal is készültek. Erre bizonyíték a régészeti leletek közt megjelenő csizma és cipővasalások. A csizmát a nők is viselték a 16. századtól. Ezt igazolják régészeti leletek például Gyulafehérvárról, valamint a viseletalbumok képei is.
A bocskor egy több száz éve létező egyszerű lábbeli típus, melyet a kora újkorban már köznép legszegényebb rétege viselt. A viseletalbumok képein a román paraszton és a hajdún láthatóak. Egyedüli kivétel ez alól Erdélyben a 17. században divatos ún. telekes bocskor, amely Apor Péter szerint hajdú módra kivarrt díszes bocskor, és csak úrfiak viselték, ezt az arany vagy ezüstszállal átszőtt lábbelit.
A cipők közt kifejezetten magyar jellegzetességet nem találtam, az eddig ismert formák megtalálhatóak Európa-szerte. Ezért is tudtam a kiválasztott tatai lelethez német, olasz és angol területeken tökéletesen azonos formai párhuzamokat keresni. Általában minden a korszak iránt érdeklődő a kora újkorban divatba jövő és a néprajzi anyagban továbbélő fa és bőrsarkú, fémlemezekkel megerősített talpú csizmákat szokta először megnevezni. Épp ezért nem csizmát, hanem cipőt kerestem, mivel Radvánszky Béla gyűjtése alapján nagyon sokféle lábbelit viseltek, de eddig nem készítettek el hiteles példányt sem hagyományőrzők, sem múzeumok a kora újkorból. A kutatás következő feladata lesz, hogy az eddig feltárt, illetve gyűjteményben megőrzött cipőket, csizmákat összegyűjtse, és korszakonként, előkerülési hellyel együtt bemutassa, párhuzamba állítva a képi forrásokkal. Sokkal több külföldi szakirodalmat tudtam használni, mint hazai közlést, melyek általában régészeti jelentésekre, rövid cikkekre korlátozódtak. Egyedül Gáborján Alice foglalkozott a néprajzi anyaggal összehasonlítva a lábbeliket. Úgy gondolom, hogy régészeti leletekkel egy régésznek vagy magának az ásatást vezető szakembernek könnyebb lenne dolgozni, mivel a helyszíni megfigyelésekkel, a lelőkörülmények ismeretével több információ birtokában lehet, mint egy másik szakterületen dolgozó kutató. A legtöbbször a 16. században divatba jövő csizmát szokták elkészíteni, egyrészt mivel több maradt meg belőlük (például Gyulafehérváron), másrészt a cipők formáit nem gyűjtötte föl senki módszeresen, így nehezebb utánanézni. Viszont a Kissné Bendeffy Márta által közölt egyik tatai cipő pontos mását találták meg a londoni leletek közt, Lengyelországban egyet, valamint két teljesen megegyező változatot őriz a Bayerisches Nationalmuseum Münchenben. Így egy könnyű fehér női cipellős készült a viselethez. Formája már a 13. században létezett, s egészen a 17. századig megtalálható Európa-szerte.
A cipő felsőrészét két részből szabtam ki, s azt varrtam a talphoz kifordítva. A talp méreteit a saját talpamról vettem le. Körbe rajzoltam a talpam, majd kb. fél centimétert ráhagytam. Többet azért nem, mert a kifordított varrás miatt amúgy is nyerek egy kis plusz helyet a talp mentén. A felsőrész méreteihez több könyvet és nyugat-európai blogoldalt, kísérleti régészeti kutatási oldalt átnéztem. Végül a következőnél maradtak:
A körberajzolt talpat átrajzolom egy szélesebb lapra, úgy, hogy a bokánál illesztem a két papírt egybe. Így a sarok nem lesz rajta az új lapon. A második lábujj és a sarok közepe közé meghosszabbított középtengelyt rajzolok. Majd a felrajzolt háromnegyed talpra rálépek. Ezután centi segítségével három ponton megmérem a lábam szélességét. Először a lábszár tövében, aztán a haránt boltozaton a lábfej közepén, majd a lábujjak tövénél. A méreteket feljegyzem és bejelölöm, hol mértem pontosan a felrajzolt talpvonalon. Ezeket a páros pontokat összekötöm és meghosszabbítom. A középtengelyt így metszeni fogják a vonalaink. A tengely felezi a korábban felírt méreteket, s így bejelölöm a merőleges vonalakon a méreteket. Így megkapom a lábfejem tetejének kiterített képét. Az így kapott szabásmintára rá hagyok még kb. 1-1,5 centimétert a varrás miatt. A saroknál arra kell figyelni, hogy a kifordítás miatt kb. 1-2 cm - függ a bőr vastagságától - kisebb lesz, így ne mérjük túl kicsire a sarok magasságát. Emellett a cipő sarkánál, a belső oldalra egy félkör alakú bőrt varrhatunk, ami megerősíti a sarokrészt a kopástó. Ezt mindenképp rejtett varrással készítsük el, így a külső oldalon nem látszik a varrás nyoma.
A cérna viaszos (lehet így kapni, vagy a bőrvarró cérnát viaszozza be a készítő saját maga). A talp beslő oldalán rádlival kijelöltem a lyukak helyeit, de ha nagyobb hézagot hagyok, akkor kézzel is megtehetem ugyanezt. Előre átszúrom görbe árral a talpbőrt úgy, hogy a talp belső oldalán beszúrok az árral, majd a talp oldalán - inkább az aljához közelebb - átszúrok. Így nem lesz a talp alján varrás.[1] A lábfejet varrtam föl először, és úgy a sarok részt. Ehhez két tűt kell használni. Lehet kerek átmetszetű bőrvarrótűt is, de nekem jobban bevált a szűcstű, aminek három éle van és jóval élesebb a sima bőrvarrótűnél.
Ezután beáztattam a cipőt meleg vízbe, kb. 10-15 percre, és amikor megpuhult, átfordítottam. Először óvatos az ember, nehogy elszakítsa a varrásnál a bőrt. De kézzel, ha esetleg nehezebb, akkor valamilyen tompa eszköz (akár fakanál is lehet) segítségével könnyen áthúzható, csak határozottan kell kifordítani a cipőt. Minél nagyobb az orr rész, tehát minél jobba hátra nyúlik, annál nehezebb átfordítani és eléggé feszül a cérna is. Az előző cikkben látható budai leletben is a láb belső oldalán látható egy trapéz alakú betoldás. Ezt minden bizonnyal ennek a feszülésnek az enyhítésére alkalmazták, mivel elég sok cipőn megtalálható ez a megoldás. A kifordítás után varrtam össze a felső részeket. Ezeket is több öltéstípussal lehet eldolgozni. Én egy jól látható varrásfajtát választottam díszítésképpen.
[1] A kora újkori cipők egy részénél megjelenik a teljesen átszúrt talp. Ilyenkor a talp külső oldalán a lyukak mentén mélyedést karcolok a talpbőrbe, hogy a cérna belefekhessen és ne szakadjon, kopjon el járáskor.
GÁBORJÁN Alice: Keleti elemek a magyar ruházatban. Néprajzi Értesítő. LXVII–LXX. évf. (1985–1988) 19–53.
Grew, Francis - De Neergaard, Margethe: Shoes And Pattens. Museum of London, London 2004.
KISSNÉ BENDEFFY Márta: Keleti és nyugati hatások a magyar lábbeliviseletre a XIII- XVII. században. In: Restaurátori Tanulmányok. Tímár- Balássy Ágnes emlékkönyv. Budapest, 2004. 89-98.
Pósta Béla: A gyulafehérvári székesegyház sírleletei., Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Régiségtárából VIII. Kolozsvár, 1917.
KIRÁLY László (szerk.): Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. Az előszót Jankovics József, a kísérő tanulmányt Galavics Géza és R. Várkonyi Ágnes írták. Európa Kiadó. Budapest, 1990.
RADVÁNSZKY Béla: Magyar családélet és házatrtás a XVI-XVII. században. Budapest 1989.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése