Kik a habánok?

           Ma Amerikában még mindig őrzik hagyományaikat e német-ajkú zárt közösségek, amelyek a 18. században vándoroltak ki az Újvilágba. Az ámis (Amish) vagy mennonita néven illetett közösségek elutasítják a modern életvitelt, nem használják a technika olyan vívmányait, mint az autó, a telefon vagy az elektromos áram. Az erőszakmentesség jegyében nem teljesítenek katonai szolgálatot és nem fognak fegyvert. Nem viselnek közhivatalt, egyszerűen öltöznek, puritán életvitelt folytatnak, és a német nyelv egy archaikus nyelvjárását beszélik. Ma is az érdeklődés középpontjában áll e különös vallási közösség, vándorlási útvonala, hányattatása, titokzatos eltűnése, majd középkori nyelvükkel, ruházatukkal és középkori szokásaikkal együtt történő láthatóvá válása a 20. században Észak-Amerikában. De honnan ered ez a közösség? A reformáció idején a protestantizmus egyik ágából szerveződött Svájcban az újkeresztény vallási csoport, amely az újrakeresztelés fogalmából (azaz a felnőttkori keresztségből) nyerte a nevét. Hitük szerint az eredendő bűn születéskor nem öröklődik át a csecsemőkre, így szükségtelennek tartották az eredendő bűntől megmentő keresztség születéskori felvételét. A keresztelkedésre 12-13 éves kor körül került sor. Elfordultak az erkölcstelen világtól, és az utolsó ítéletben és az igazak üdvözülésében hittek. Hitük másik fontos eleme Krisztus második eljövetelének várása (ezért folyamatosan dokumentálták az életüket és a környezetükben megfigyelt jelenségeket, az égi jelet várva - részletes krónikát, kódexeket vezettek.) Svájci üldöztetésük (és eretnekség vádjával máglyán való megégetés) elől dél-Tirolba, Morvaországba és Magyarországra vándoroltak.

A habánok egy radikális keresztény protestáns felekezet tagjai. Vezetőik között megtaláljuk a már említett Jakob Hutter mellett Thomas Münzert, Nikolaus Storchot is. Menekülés közben, 1528-ban Morvaországban alapították meg az őskereszténység szellemében, a vagyonközösségen alapuló zárt közösségüket. A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tűnt fel Morvaországban, és ún. házközösségekbe szervezte az újkeresztényeket. Innentől kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték őket. A több száz fős „udvarok” közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat. Személyes szükségleteikről, ruházkodásukról, étkezésükről és a gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Közös konyhán főztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek oktatására és az iparos mesterségek tanítására. Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetően igen magas színvonalú kézműiparuk fejlődött ki.

Teológiai elveik hatással voltak a lengyel és magyar unitárius közösségekre, főleg Erdélyben, mivel csoportjaik le is települtek a fejedelemség területén. Anabaptistaként is emlegették a közösséget, mivel teljes alámerítkezéssel felnőttként újrakeresztelkedtek. Ehhez köthető a Magyarországon a 17-19. században elterjedt visszakeresztelő, újrakeresztelő, keresztségismétlő elnevezéseik is. Leggyakrabban a 16. századtól ismert újkeresztény név jelenik meg a forrásokban. Első közösségük 1526-ban telepedett le Nagyszombaton. 1621–23-ban Alvincen (Erdély területén) Bethlen Gábor telepítette le őket, majd 1645-ben Sárospatakon I. Rákóczi György rendelkezésére létesült népesebb közösségük. A sárospataki közösség 1680–1710 között tűnt el, tagjaik a helyi magyarságba olvadtak. Az egykori Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék anabaptistái 1760–63 között kényszer hatására adták felvallásukat, ez egyben megszüntette nyelvi önállóságukat is. E csoportnál alakult ki a habán megjelölés (Haushaben ’anabaptista udvar’, ’házközösség’, habansky dwur), amely a német és a magyar nyelvbe is átkerült (1770 után). Az erdélyi újkeresztényeket 1770 körül akarták katolizálni. Jelentős részük előbb Ukrajnába, majd az Amerikai Egyesült Államokba, és Kanadába vándorolt ki, ahol 1942-ben több mint 6000 testvér élt. Erdélyben vinci németek vagy - a közösségükre jellemző ruhaviselet miatt - fekete németek néven is emlegették őket. 

            A habánok magas szintű technikai ismerete szoros kapcsolatot mutat az itáliai Faenza majolikájával. Edényeiket ónmázzal fedték; díszítményeik színei az ún. izzótűz-színek: az antimonsárga (nápolyi sárga), kobaltkék, mangánlila és a türkizszínű réz-zöld. Bár nagyobbrészt díszkerámiát készítettek (a főúri háztartások edényszükségletét elégítették ki velük), gyártottak használati ólommázas és mázatlan kerámiát, pl. kályhacsempéket is. A megrendelők leginkább magyar arisztokrata családok voltak, így különösen a nagyasszonyoknak (például Károlyi Zsuzsanna és Lórántffy Zsuzsanna) volt nagy szerepük a habán kézműipar felvirágoztatásában. A drága áruk (kerámiák, kályhák, díszes kések) a földesurak megrendelésére, az általuk kiadott anyagokból, földesúri szükségletek kielégítésére születtek. A technikát valószínűleg morvaországi tartózkodásuk alatt fejlesztették ki. Kályhát, posztót, szappant vagy tűzálló háztetőt azonban már tehetősebb gazdálkodók, kisnemesek is rendelhettek. A magyar nemes családok közül az Illésházyak, Révayak, Nádasdyak, Vízkeletyek, Szúnyoghok, Nyáryak, Zrínyiek, Erdődyek, Bethlenek, Batthyányak, Esterházyak és Rákócziak is a habán tárgyakat előszeretettel vásárló családok közé tartoztak. Az 1550-es években érkeztek rendszeresen betelepülő csoportjaik, s főleg a Nádasdy-birtokokon kaptak helyet, Csejte környékén. Lehetséges, hogy itt készült a füzéri három zöldmázas kályha, melynek darabjait az ásatásokon szinte hiánytalanul találták meg. A letelepítettek túlnyomó része ónműves volt, de akadt közöttük ács és kőfaragó is. A Nádasdyak megbecsülték őket és saját uradalmaik gazdasági fellendülését szem előtt tartva engedték a letelepedést, s nem törődtek a tiltó rendelkezésekkel, amik 1548-ban előírták az anabaptisták kiűzetését. Nyugat- Magyarországon Batthyány Ferenc telepítette le őket újra, s élete végéig biztonságban gyarapodtak a habánok telepei. Fia, Ádám viszont Pázmány Péter hatására katolizált, így az anabaptisákat nem támogatta tovább. Innen visszaköltöztek a Felvidékre vagy kismesterként elszórtak dolgoztak tovább, de 1662 után a Batthyány birtokokon már nem találunk több habán telepest. A 16. század folyamán többször próbáltak a Felvidékre áttelepedni, főleg a fehérhegyi csata után. a csejtei Historia Domusból kiderül, hogy ott is ekkor történt e letelepedés. A Felvidékről 1621-ben Bethlen Gábor Erdélybe, pontosabban alvinci birtokára valamint Nagyváradra és környékére telepítette őket. A Csejtén maradottakra ekkortól erős nyomást helyeztek, hogy áttérjenek (nagy adóterheket róttak rájuk). 1622-ben a kolozsvári országgyűlésen lehetővé tették a mesterségek szabad gyakorlását, és a kiváltságokat nem csak a Csejtéről idehozottakra, hanem a máshonnan érkezőkre is kiterjesztették. Erdélyből 1774-ben sokan Oroszországba mentek, ahonnan 1874-ben Amerikába, Dél-Dakota államba költöztek. Erdély és a Felvidék mellett Sárospatakon és Egerben is volt telepük. Patakra I. Rákóczi György telepítette le őket 1645-ben, de 1673 után már nem tudunk az itteni közösségről többet. Báthory Zsófia a jezsuitákat részesítette kegyeiben és a habánokat elűzte. Az egri újkeresztényekről sok feldolgozás született. Egy ideig az ott maradt, de megkeresztelkedett muszlimokra értették a forrásokban említett újkeresztények kifejezést. Katona Imre felvetette, hogy ezek inkább az anabaptisták vagy más néven habánok csoportja lenne. Amit Egernél is láthatunk, hogy itt nem éltek jól szervezett szoros településen, hanem szétszórtan laktak. Igaz, hogy Egerben alig történt régészeti feltárás a mai napig, hiszen a történeti belváros ma is beépített, de az írott adatokból logikai úton következtette ki, hogy a városháza környékén és attól távol is voltak házaik ezeknek a magukat neochistianusnak nevező emberek. Katona Imre arra is gondolt, hogy például Egerben az újkeresztény név alatt nem csak a habánokat értették, hanem az ő rítusuk szerint keresztelkedett muszlimokat, cigányokat, hajdúkat is. Kovács Béla szerint ez a következetés helytelen, mivel túl sok a magyar nevű az egriek közt és sokszor a közösség hitének ellenmondó kijelentéseket tesznek. A kutató szerint a félreértés oka az lehet, hogy az ’újkeresztény’ kifejezés a 16. századtól az anabaptisákat jelölik, míg a latin ’neochristianus’ szó jelölheti a habánokat és más népeket, akik valamilyen keresztény felekezethez csatlakoztak például a muszlim hitről áttérve.

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükről. Az ellenreformáció üldöztetése elől 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élő habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is elkezdődött a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben. Itt fedezték fel 1937-ben. Egy másik fontos krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok életére, mindennapjaira a kezdetektől a vándorlásokon át az amerikai kivándorlásig. Ebből egyértelművé válik, hogy írástudó népességgel állunk szemben, technikai eljárásuk titkait mégsem jegyezték fel sehol. Egyetlen recept maradt fenn, természetesen nem direkt módon, mint a krónikák, hanem Szerencsi Mihály sárospataki fazekasmester feljegyzéseiben 1809-ből.

Ahogy fentebb már szó esett róla, a habánok nem csak a róluk elnevezett kerámiakészítéssel foglalkoztak, hanem igen sok kézműves technikával és az ipar különféle területein találjuk meg őket. Kiemelkedőek voltak a késes, textil és üvegművesség területén. Ezek mellett, mivel a közösség saját magát látta el orvoslással, gyógyszerészettel is foglalkoztak. A szigorú előírások szerint élő közösségben a kezdetekben nem lehetett alakokat ábrázolni. Erre a korszakukra nem is a művésziség a jellemző, de a tilalom feloldása után a közép-európai reneszánsz motívumok beleivódtak a habánok kerámiadíszítésébe. Változás a 17. század közepén figyelhető meg újra, amikor a főurak nagy része rekatolizált az ellenreformáció hatására és a habánok elvesztették piacaik egy részét. Iparuk azon részét, mely kifejezetten a főúri reprezentációt szolgálta ki föladták és a polgárság igényeihez igazodtak inkább.

            De mi is ez a sokat emlegetett habán kerámiatechnika? A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyakról, kék- és sárgamázas kerámiákról beszélhetünk. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal – antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel – díszítették, és magas hőfokon újra kiégették, s ez az égetés hozta elő a színeket. Esetenként az alapmáz is színezett volt. A rossz minőségű, selejtes tárgyakat összetörték (ma is tárnak fel habán selejtgödröket). Az ónoxid hozzáadása miatt kb 100-120°C-kal magasabban kell kiégetni az edényeket, így 940-960°C-ot kellett előállítani a kemencében. Emiatt új kemencestruktúrát kellett kialakítani.

A habán keramikusság egyik fontos ága a kályhaművesség. Ezek nyomait igen sok várunkban, kastélyunkban megtalálhatjuk (pl. Füzér, Sárospatak, Szerencs, Pácin). Alapszínként először a fehéret használták, majd megjelenik a kék alapon díszített edény és csempe. Eszerint találunk fehér kályhákra és kék kályhákra is írott forrásokat. Csakhogy Gyuricza Anna rámutat, hogy ezeket a zöld mázas csempéknél olcsóbban árulták, tehát ez az említett fehér kályhák inkább fehér engobbal bevont agyagcsempék voltak. Ugyanis a fehér ónmázas csempe a korban is borzasztóan drága volt. Már csak azért is nehéz az ónmázas csempe beszerzése, mert ennek előállítása is speciális szaktudást igényelt a szokásos csempék előállításának munkamódszerén túl. Mindenesetre tudjuk Bunta Magda közléséből, hogy alapszínük a fehér és emellett az alvinci habánok használnak még egy kékes-fehér alapmázt is. A másik habánok által használt módszer a márványozás volt, amit szintén csak ők alkalmaztak a korban.

Az említett jellegzetes színek mellett a díszítés is árulkodik arról, hogy habán kézművesek munkáira bukkantunk, mert a többi kályhán város és családcímereket, bibliai jelenteket látunk, addig habánoknál jellegzetes növényi motívumok futnak (sokszor a reneszánszban igen divatos úgynevezett ’terülőmustrás’ elrendezésben). Általában a kályha teste ilyen keret nélküli növényi, szív alakú motívumokból áló csempékből állt, míg az oromzatra külön gyártottak formákat. ezeket jól megmunkált fa dúcok segítségével alakították ki.

Bibliográfia:

Andrásfalvy Bertalan- Balassa M. Iván – Bálint Sándor – Balogh István – Nagy Olivérné – Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest 1982. http://mek.niif.hu/02100/02115/html/5-967.html 2010.03.02. 22:16

Cserményi Vajk- Lakat Erika (szerk.): 125év- 125 tárgy. A Szent István Király Múzeum 125 éve. Válogatás a Fejér Megyei Múzeumok gyűjteményéből. 2000

Feld István: Gótikus és reneszánsz kályhacsempék Északkelet-Magyarországról. In: Gerencsérek, kályhások, tűzvigyázók. Feudáliskori kályhacsempék az Alföldről és peremvidékéről (Gyulai katalógusok 11. Gyula, 2002)

Gyuricza Anna: Reneszánsz kályhacsempék Északkelet- Magyarországon. Borsodi kismonográfiák 37. Miskolc 1992

Habán Mítosz (1593- 1728). Ipaművészeti Múzeum kiállítása. http://mkdsz.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=5573&Itemid=77

Katona I.: Adalékok a nyugat- magyarországi anabaptisták történetéhez. Arrabona 1964. 

Katona Imre: Habán művészeti emlékek Magyarországon. Budapest 1983.

Kovács Béla: Habán= anabaptista = újkeresztény = neochristianus. Agria 22 (1986)

Érdekesség: www.haban.hu