Idén lesz négy éve, hogy a fővárosban tanulok. Egy kicsi, de annál szebb helyről, Egerből jöttem, így volt mihez hozzá szoknom. Ha eddig kinéztem az ablakomból, akkor keletre a felelő nap a Rókus temetőn sütött keresztül a domboldalon, szemben velem a minorita templom magasodott, és a bal tornyának árnyékában, legalábbis az én ablakomból úgy tűnt, hogy a minaret akar elbújni, behúzva a hasát, meglapult pont a torony szélén, s csak ha jól megerőltette az ember a szemét vette észre az árválkodó hórihorgas, félholdsapkás huncutot. Mellettük a vár látszott a kiugró hegyormon és a Királyszéke, de ez már egy másik történet… Nos ezt nélkülöznöm kell itt a nagyvárosban, ugyanis velem szemben egy réginek nem nevezhető, de annál modernebb üvegépület áll. Persze tisztes távolságban, úgy 10 méterre…. Na igen, a kisvárosban a kevés embert a kedvesség, itt a lakosokat és átutazókat a helyhiány hozza össze. Viccesek a reggelek, ha azt veszi észre az ember lánya, hogy öltözés közben a szemben álló iroda ablakában áll egy egészen jól szituált öltönyös fiatalember és annyira meglepődve bambul a leányzóra, hogy az ölnyi paksaméta, amit nagy elánnal cipelt eddig, teljesen kimegy a fejéből. Mit ne mondjak én is meglepődtem mikor kidugtam a pulóverből a fejem és szemben ez a látvány fogadott. Mivel már néztük egymást pár másodperce, de csak bambult, gondoltam megpecsételem az új ismeretséget egy integetéssel és egy szemöldökhúzással. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy az úriember ijedtében az egész fél méteres stóc iratot a földre ejtette, répavörös fejjel. Egerben nem így szoktuk, de mit tegyen az ember, ez a nagyváros… Aztán az is furcsa volt, hogy tömegközlekedés közben elég sokféle emberrel összehoz a sors. Inkább furcsákkal, mint átlagosokkal. És ahogy ültem a metrón egy reggel, mikor az egyik múzeumba mentem vizsgázni, hogy hogy nem a kályhacsempefajták helyett egy egészen más kora újkori olvasmány jutott eszembe. Idősek és fiatalok vegyesen ültek-álltak heringben, elég szép palettát mutatva a különböző nemzedékek ruházati és viselkedési szokásairól. Raszta fiú hatalmas fülhallgatóval, divatos 15 éves sportcsukás vihogó lányok csoportja, 2 idétlen 16 éves kamaszsrác röhögve mobilozva, miközben az előbbi csoport leányzóra vetnek lapos pillantást. És persze idős nénik a jó öreg szőrmebundában, festett szemöldökük hirtelenvillámba hajló ívéről messziről lerí a következő: Bezzeg az én időmben…
Na ez volt az, ami elvont a besztercebányai csempecsoporttól és eszembe juttatta Apor Pétert. Az úriember 1676-ban született Erdélyben, székely nemesi családban. Kolozsváron és Nagyszombatban tanult jezsuita iskolában, ebből adódóan, ahogy a későbbiekben is láthatjuk erősen katolikuspárti volt. Jogot és bölcsészetet tanult. Habsburgok mellett állt, de a szabadságharc alatt a kurucok pártjára állt, ezért 2 évig Brassóban raboskodott. Családjában sem talált nyugalmat, 27. évi együttélés után elvált feleségétől, akitől 12 gyermeke született. Idősen, családi birtokán írta meg 1736-ban a Metamorphosys Transylvaniae, azaz Erdélynek változása című munkáját. Előképét többek közt Bethlen Miklós és Cserei Mihály munkái adták, tehát a korban az emlékiratok – melyeknek gyakran moralizáló jellege is volt – kedveltek voltak. Fiatal korának Erdélyére tekint vissza a műben, kitérve viseletre, szokásokra, mint az esküvő és halál és persze a vallási dolgokra is. Mondanom sem kell, hogy az idős Apor párhuzamba állítja korának Erdélyét a régivel, s ebből melyik Erdély kerül ki győztesen. Pontosabban fényes győzelemmel a másik, borzasztó, romlott és persze új, fiatallal szemben.
Amiért eszembe jutott ez a munka, hogy Apornak van egy olyan jó szokása, hogy a feltűnően helytelenített dolgok mellé valamilyen képzettársítást tesz. Kissé erőltetettek, de épp annyira megmosolyogtatóak is. Lássuk miről beszélek:
Kezdjük a férfiakkal: „Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottak neki, az kit szégyenlek ki irni. A fejét majd mindnyájan borotváltátták, ha kopocz volt, nem viselt idegen kurva hajat, az it most borokanak hínak, mert ha akor eléhoztad volna a baróka nevet, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen”
És ha a fej után lejjebb nézünk az urakon: „Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit”
Folytassuk a hölgyekkel, és a minden korban olyannyira szidott „új ruhákkal”:,,Nem volt akkor ránczban szedett egész mellyû ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elõl meg volt hasítva,annak kötõje volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor épen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsíbvásárra az csecseket szemtelenûl, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok csecsek mezítelenül úgy áll, mintha épen az férfiakot kénálnák csecsekkel.”
És azok az átkozott új élvezetek: „Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé, csukolátnak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tezed [tegezed]; ha csukolatával kínáltál volna valakit, talám azt tudta volna, hol volna Kacsulátfalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod”
Ezen jót mosolyogva oda is értem a várbusszal a célállomásra, még egy pillantást vetettem a buszra is átszállt vihogó tinikre és egy másik karót nyelt, fejcsóváló „bundás” nénire, aki a lányok kivillanó derekát bámulta összehúzott szemöldökkel.
Még mindig áll a korábbi hajnali megállapításom:
Van ami nem változik… És ezen inkább mosolyogjunk egy jót, mert a nevetés mindig többet ér, mint a morgolódás. Ha csak nem írunk hozzá valami frappáns kis hasonlatot J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése