Amit a bőrről tudunk - Középkori cipők

Bőrből készült tárgyakat az ember a történelem előtti idők óta használ. A középkorra már olyan szintre fejlődött a készítéstechnika és annyira specializált készítési módok jelentek meg, hogy a céhesedéskor a különböző ágak létrehozták saját céheiket, s nem mint bőrkészítő céhre találunk a forrásokban, hanem tímárt, vargát és társaikat kell keresnünk. Mielőtt azonban a rátérnénk a dolgozat témájára, a középkori cipőkészítésre, röviden tekintsük át, pontosan milyen bőrrel foglalkozó mesterségek jöttek létre a középkori Magyarországon.

A tímár, majd későbbi néven tobakos- és cserzővarga mesterségek a 14. században céhesedtek Magyarországon. A 16. század folyamán vált el ettől a kordovánkészítő, s a 17. században alakítottak külön céhet. A szűcsök és a belőlük létrejött irhakészítők hivatalos egyesülete is a 14. században jött létre. Bőrrel foglalkoztak a nyeregkészítők is, akik ugyanebben az évszázadban jelentek meg hivatalos formában. A 15. században céhesedett a korábban is létező szíjgyártó, ám az övkészítők csak az újkorban, a 18. század folyamán váltak önállóvá. Az írásbeliséghez is hozzájárultak a bőrösök, hiszen a pergamenkészítők a 15. században saját közösséget alapítottak. Léteznek még bőrfestők és táskakészítők is a forrásokban, de ez utóbbi három mesterség elfelejtődött a következő évszázadokban, s csak a 18-19 században éledtek újjá.

A cipőkészítési fázisok a középkorban a források alapján a következőek lehettek: bőr kiválasztása, kiszabása, majd a darabok vízben áztatása következett, s ezeket utána kifeszítve szárították. Ezek után szabták pontosabban és varrták össze. A kiszabott darabokat először egymással, majd a béléssel is összevarrták. Ezután a darabokat a színükre fordították, majd kaptafára húzva megkapták a végleges formájukat. Természetesen már a 14. század előtt létezett a lábbelikészítő-varga munkaköre, de ez a mesterség is csak e század alatt kezdett önálló céhhé válni. Őket nevezik később bocskorosnak, sarusnak, majd cipésznek. Tőlük különült el a 16. században a csizmakészítő is. Olyannyira sikeresnek bizonyult a magyar bőrkészítés, hogy a nyugat-európai forrásokban a 14. századtól külön elnevezésként megjelenik a „magyar bőr” kifejezés. Itt meg kell említenünk, hogy Gáborján Alice néprajzi kutatásai során találkozott  ezzel a kifejezéssel, a kifejezetten magyar módú bőrkikészítéssel. Habár ennek első leírását csak a 18. századból származik francia nyelvű forrásokból ismerjük, valószínűleg korábbi eljárás lehet. Ennél friss, nyers bőrt erjesztő eljárás nélkül szőrtelenítenek, ezután timsós-konyhasós oldatban áztatják, tapossák, majd szárítják. Szárítás után parázs fölé tartják a bőrt és a megnyíló pórusokat forró faggyúval vonják be.  Viszont nem tudjuk pontosan, hogy az ezzel az eljárással készült bőröket milyen bőrfeldolgozó ág használta, így az sem teljesen bizonyos, hogy a cipőket ilyen eljárással készült bőrökből készítették.

A készítésmódról főleg ábrázolásaink vannak, valamint a szerszámok használatára a néprajzi adatok,   és még létező régi cipészműhelyek is szolgáltatnak információt. Az első ábrázolás a 12-13. század fordulójáról származik egy csizma készítéséről a Reini Mintakönyvből. Részletesen láthatjuk a szerszámokat és a mestert magát a műhelyben munkaasztalánál ülve a Mendelschen Stiftung egyik lapján 1388-ból. A 15. századból az egyik legfontosabb forrásunk egy ismeretlen spanyol festő műve egy cipészboltról. Itt a budai anyagban is megtalálható sarkatlan, oldalfűzős félcipők rokonai láthatóak az asztalon az elkészült termékek közt és egy férfi lábán a Képes Krónikából ismert bokapántos félcipőt találjuk meg.

A budai Várnegyedben több középkori eredetű ház feltárására került sor, amikben még a középkor folyamán betemetett kutakat találtak, ilyen a Dísz tér 8. és 10., Úri utca 40., Ostrom utca 13. szám vagy a Szent György téri telek kútjai Ezekben a kerámiák mellett sokszor szerves anyagok is megmaradtak, így jelentős mennyiségű bőrlelet is került elő, egész cipők és töredékek vegyesen. Mivel régészeti anyagban kerültek elő, így a feldolgozó régészek (Írásné Melis Katalin, Nyékhelyi Dóra) főleg régészeti párhuzamokat hoztak – bár hozzá kell tennünk, hogy a korból nem tehető sokra a részletes adatok száma a lábbelik tekintetében. Főbb párhuzamok északról, Lengyelországból kerültek elő (klimatikus viszonyai miatt több ilyen leletet találtak ott), formai változataik pedig a régi Szovjetunió és Nyugat- Európa bizonyos területeiről származnak. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a 13-14. századi európai divat három meghatározó lábbelifajtából állt: a bocskorból, a félcipőből és a szárascipőből. A bocskort változatos módon lehet a lábra erősíteni, s szinte változatlan formában a mai napig továbbél. A félcipők körülbelül a 9. század folyamán jelennek meg, legalábbis az a forma, a budavári ásatásainkon is előfordult.

Nálunk is, mint Lengyelországban (Wolin, Gdansk) megjelent a kor nagy vívmánya, az oldalvarrás. Ennek lényege, hogy a félcipő felsőrészét egy darabból alakították ki és egy helyen varrták össze oldalt (a harántnál általában) merőlegesen, vagy kissé ferdén a talpra. Ezt a felsőrészt varrták a talphoz. Ezzel létrejöttek a jobb és ballábas cipők. A 11-12. századra a száras félcipők is elterjedtek, így bővült a fazonok száma. Régészeti leletanyagban és ábrázolásokon is ugyanazt a típust találjuk meg, így egyértelmű az azonosításuk, ez a szakirodalomban ismert ún. galléros bokacipő. Két fajtája ismert a korból: az alacsony szár körülfogja a bokát, vagy a szár nem ér össze és mereven áll vagy gallérszerűen kihajlik (ilyen példányt találtak Novgorodban az ásatásokon). A 12. század folyamán ez eddig említett formák lassan átalakultak, karcsúsodtak, valamint különböző felsőrész betéteket kezdtek el használni. Lengyelországban Opolében és Gdanskban kerültek elő a legkorábbi ilyen lábbelik. A hegyes orr és a hosszú fazon a 13. századtól a félcipők és a szárascipők általános jellemzője lett. Ezek mellett megmaradtak a durvább cipőfajták is, ám divatosnak a hosszú, karcsú fajták számítottak. A budai cipők legkorábbi hasonmásai tehát a 12. századi wolini és gdanski ásatásokról, míg a későbbi párhuzamok a 15. századból a varsói óvárosból kerültek elő.

Ezen nyugati divattrendek mellett a magyarokra jellemző lábbeli viseletet is érdemes áttekinteni, már amennyire azt a források megengedik, mivel ez is hathatott a magyar városi polgári viseletre. Tudjuk, hogy a honfoglalóknál is ismertek csizmára, száras cipőre és félcipőre utaló régészeti nyomok.  A honfoglaló csizma oldalvarrott, elől felkapó orrú bőr vagy nemez lehetett. Természetesen a társadalmi rangot szimbolizálta a lábbeli anyagának minősége, így a gazdagabbak például bolgár bőrből (bagariából) készítették ugyanazt a csizmán, amint a köznéphez tartozó egyszerűbb bőrből vagy nemezből tudott megvenni. A kora Árpád-korról kevés adatunk van. Ami a forrásokból és a képi ábrázolásokból kivehető, hogy tunikaszerű felsőruhát viseltek, különálló szárakból álló nadrággal és cipővel. Ezt szoríthatta ki a divat fő hullámából 12. században a bizánci divat. Erre az aranyszállal és bíborsávval díszített sarura jó példát találunk a pécsi altemplom alakjain, és ez lehet az a divat, aminek viselésétől Könyves Kálmán törvényben tiltotta el az egyházi személyeket. A kutatók úgy gondolják, hogy ezek a típusok (honfoglaló, kor Árpád-kori és bizánci) együtt lehettek jelen, így elég változatos volt a cipőviselés szokása.

Az, hogy a magyarországi lábbeli viselet nem lesz egyöntetűbb az Anjou-kora sem a Képes Krónikában látható a legjobban. A Krónikában – a szituációnak megfelelően alkalmazva – keleti és nyugati (olaszos) viseletben ábrázolják az alakokat. Az olaszos viseletnél háromféle lábbeli típus látható. A legjellemzőbb – Európában is – ekkor a kétszáras harisnya, bőrtalppal, amire sarut húztak. Ilyet viselt például I. Géza király és Salamon király is.  Ezek mellett kétféle félcipőt hordanak a képeket: egy zárt, egyszínű vagy hímzett, hegyes orrú, bokáig érő félcipő valamint a lovagok viseletében feltűnik a sárga harisnyára felvett piros és fehér, hegyesebb keresztpántos félcipő. Az uralkodók viselete eltér, így László király koronázásakor kék harisnyáján zárt, hegyes orrú piros félcipőt visel, míg az előkelők színes, saru nélküli harisnyákban láthatóak. A keleties ruhákhoz még pontosan meg nem határozott formájú, de szintén hegyes orrú cipőt viseltek, száruk azonban nem látható a ruhák hosszúsága miatt. A Képes Krónika és templomi falképek alapján a legelterjedtebb forma a 13-14. században a saru lehetett (legalábbis a katonai viseletben sűrűn lehetett jelen, ami a Szent László ábrázolásokon jól látszik).

Bár a Képes Krónika sokszor sematizál, a várbeli ásatások anyaga alátámasztja a képeken ábrázolt lábbelik hitelességét. A leleteket konzerválták, restaurálták, s mivel sok darabban kerültek elő, párosítani, darabokat keresni is kellett, de sikerült négy félcipőt is hitelesen rekonstruálni. Mind oldalvarrott, zárt felsőrészű cipők, van ahol bélésdarabokat is párosítottak a varrások alapján. A kutak cipőanyagáról általánosan elmondható, hogy az európai trendnek megfelelően, az oldalán fűzött, oldalbetétes cipők alkotják a leletek túlnyomó többségét. Ezek szárkivágása és orrának hosszúsága változó, de nem ezt tartják a legfőbb meghatározó tényezőnek a típus besorolásakor. A cipőkön cipőfűző lyukak is láthatóak, így cipőfűzők is lehettek a kútban, de ezekre utaló nyomot a kutatók nem találtak. 
Az ásatások anyaga szerint a középkori Budán ugyanolyan gyakori volt a félcipők viselete, mint a száras cipőké.  Bár a budai anyagban nem találtak még erre példát, de itt érdemes megemlíteni a korból ismert fatalpakat, papucsokat, amit a puha lábbelikre húzva hordtak a cipő megóvása érdekében a városi viselet részeként.  A száras cipőknél gomblyukaknak kialakított hasítékok szolgálhattak. Maguk a gombok általában a bőrhasítékból kialakított csomók lehettek, de van példa fémcsatos, bőrpántos megoldásra is.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a középkori lábbeli viseletben voltak általánosan használt formák. A láb formáját követő, kényelmes cipők korán, a 12. század közepén jöttek létre, mivel elkezdték használni a több darabból szabott, felsőrész betétes formákat, amelyeket a Magyar Királyság területén is használtak.

Bibliográfia:

Bogdán István: Kézművesek mestersége. Budapest, 1989.

Gáborján Alice: A magyar módra való bőrkészítés problematikája. In: Néprajzi Értesítő XLIV (1962), Budapest, 97-140.

Írásné Melis Katalin: A budai középkori lábbeliviselet. In: Archaeológiai Értesítő 100 (1973),     Budapest, 88-101.

Mocskonyi Melinda: XIV. századi bőrcipők az ostrom utcából. Budapest Régiségei 33 (1999),  Budapest, 347-350.

Nyékhelyi Dorottya: Középkori kútlelet a budavári Szent György térről. Monumenta Historica  Budapestinensia XII. (2003) Budapest Francis Grew-Margareth de Neergaard: Shoes and pattens. Medieval finds from excavations in   ondon 2. London, 1988.