Mit viseltek a férfiak a kora újkorban?

Az alábbi oldalakon a kora újkori férfiviseletről lesz szó, mivel a 16-17. század viseletét igen sok hatás éri. Míg a nők ruhájáról elmondható, hogy a spanyol divat és az általunk kevéssé ismert kifejezetten magyar stílus határozza meg, addig a férfiak, az oszmán hódítók jelenléte miatt nem csak a harcmodort vették át, hanem az ahhoz tökéletesen megfelelő könnyűlovas ruházat is belekerült a divatba. Így már érthető, miért esett a témaválasztás a hódoltság anyagi kultúrájánál a magyar férfiviseletre, hiszen az hűen tükrözi a hódítók viselte öltözeteket. Az eltérés a nadrágnál és a fejfedőnél látható csupán, s a dolmány /kaftán hosszúsága miatt általában a katonák egymást a fejfedő eltérése miatt tudták megkülönböztetni. Tehát a dolgozatban a férfi viseletet tekintjük át a fejtől a lábig, úgymond „virtuálisan” állítunk össze egy teljes öltözetet egy 16-17. századi úr számára. Hogy miért az úrra hivatkozom, azt az alábbiakban részletesen is láthatjuk, hiszen a megmaradt darabok főleg főúri portrékon, kincstárakban és esetleg kriptában maradtak fönn, így ezek rekonstrukciója a legkönnyebb. Ezeket tudjuk a szegényebb rétegekre vetíteni, az írott és képi források segítségével.

16. századtól kezdve egyre több forrás áll a rendelkezésünkre: kincstárakban megőrzött vagy sírleletként előkerült ruhadarabok, és kiegészítők (kendők, fejfedők, fátylak, cipők, övek) formájában. A levelek, útleírások, hagyatéki leltárak, hozományjegyzékek és árszabások mind a viselettörténet forrásaiként is kezelhetők. A portrék mellett a 16. század közepén, a fejlett nyomdatechnikával rendelkező Nyugat-Európában megjelentek a fametszetes viseletsorozatok. A nyomdatechnika fejlődésével és a „világ kitágulásával” az emberek érdeklődni kezdtek a távolabbi területek népei kultúrája iránt. A sorozatok kiadói az érdeklődés miatt meg akarták ismertetni az európai olvasóval az akkor ismert világ minden népét, s ezért ezekhez a képekhez rövid magyarázatot is írtak. Az ismertetések közt általában mindig megjelent a magyarok ábrázolása. Katonát, nemesembert és asszonyt is láthatunk közöttük, ritkán még a parasztok is megjelentek a lapokon, hiszen a hódoltság miatt egyrészt az egykori Magyar Királyság a hódolt területtel és Erdéllyel kiesett az utazók fő útvonalából (bár diplomaták érintik a területet nem is egyszer) és az amúgy is kissé egzotikusnak számító kelet-európai államok mindig nagy érdeklődésre tartottak számot. Másrészt épp az Oszmán Birodalom jelenléte miatt még különlegesebbé váltak az ottani események, emberek. Miért pont Erdélyről készültek ezek az albumok? A válasz a kor politikai helyzetében kell keresnünk. A képek által megismerve Erdélyt a nyugati országok felé azt az üzenetet is elvitték, hogy ezt a világot kell megvédeni a törökkel szemben, s a magyarok mellett igen sok európai nemzetiség is lakik itt, tehát érdekeltek a török kiűzésében a nyugati államok is. A 17-18. századból több erdélyi viseletalbumot ismerünk, amik közös jellemzője, hogy 25-nél több képet tartalmaznak, s ezeken kívül tudunk több különálló képről is. Album található Londonban (kettő, az egyiket publikálták 1990-ben), Budapesten (itt három található ezek közül kettőt ismertettek), Nagyszebenben (három), Bolognában, Grazban, Debrecenben, Bukarestben egy-egy darab. Lapjaikon magyarok, székelyek, szászok, románok, habánok, görögök, örmények, zsidók, törökök, tehát a korabeli Erdély minden nációja képviseltette magát. Ruhatörténeti szempontból azért is fontosak ezek a képgyűjtemények, mert Erdélybe a divathullámok később értek el és sokáig ragaszkodtak egy-egy formához, tehát a főleg I. Apafi Mihály (1661-1690) idejéhez köthető albumok viszonylag pontos képet adnak a 16. század második felének viseletéről is.

A képi forrásoknál maradva tudjuk, hogy az 1630-as évektől kezdve magyar és német nyelvű szabásmintakönyvek is maradtak ránk. Ezek többségükben nem tetszetős művek, ám segítségünkre vannak abban, hogy egy-egy ruhadarab minden, a portrékon nem követhető részlete is feltáruljon, így az írott és képi forrásokból merítve egyre pontosabban meghatározhatjuk egy-egy korszak jellegzetes ruhadarabjait.

A 16. század folyamán és a 17. század első harmadában Spanyolország diktálta az udvari divatot. V. (Habsburg) Károly, Spanyolország királya, német-római császár (1500-1558) udvarának szigorú etikettje és merev divatja lett a követendő példa az udvarképes arisztokrácia számára. Magyarországra Itáliából, Milánóból, Genovából szállították a spanyol divathoz igazodó apró mintás, sötét színű, fekete és szederjes bársonyokat. A 17. században színesebbé vált a paletta, ekkor a vörös árnyalatai mellett a pázsit-, tenger-, hamu-, olaj- , haj-, füge- levendula-, őszibarackvirág-, és a pipacsszín is kedvelt volt. Az arannyal átszőtt drága selymek, könnyű patyolatok, arany csipkék, finom hollandi vagy angol posztók mind-mind az arisztokrácia számára fenntartott luxuscikkek, polgárok számára tiltott kelmék voltak. Az 1696-ban kelt lőcsei ruharendelet a török pusztítása miatt inti takarékosságra a város lakóit, a rendelet betartására pedig felügyelőket rendeltek ki. A fényűzően öltözködő asszonyok 100 magyar forint bírsággal voltak sújthatók, a szolgáló- és szobaleányok a cifra cipő- ing és fűzőzsinórtól is eltiltattak. A legsúlyosabb büntetést ők kapták, ha vétettek a törvény ellen, az utcán megfoszthatták a drága, ámde illetlen és pazarlóan költséges ruhadarabjaiktól. 

Az Esterházy-család udvari szabóinak számlái ruharendtartás híján is reprezentálják az előkelők privilégiumait: a herceg, ifjú menyasszonya és a nemes ifjak itáliai damasztban, bársonyban, firenzei vagy hollandi posztóban jártak, az udvartartás tagjainak az ünnepekre varrattak színes morvaiból teljes öltözetet, míg a „nagybajszú mónár legény”; egyetlen aba posztó nadrágot kapott évente.

A férfiak ruhatárában is megtalálhatjuk a spanyol divat hatását, a korcovány nevű öltözékben. Ruhadarab egyetlen egy sem maradt ránk Magyarországon, de formáját az 1636-ban íródott és 1717-ben újraírt szabásmintakönyvből ismerjük, és ennek alapján meg is határozhatjuk: a felsőrész állógalléros, ujjatlan, gyakran vendégujjal látható a portrékon, körben derékfodor fut, elől sűrű gombsorral záródik. Nadrágja térd fölött a lábra simul, csípőnél buggyosan kibővül, a szeméremkupak formáját is belerajzolták a mintába.

 Főuraink azonban leginkább a két kabátféléből álló magyar viseletet hordták, amit török mintára vettek át, habár a forrásokban olvashatunk kifejezetten „magyaros viseletről”, melyet a nyugati divathullámok sem töröltek el a 16. századig. A posztóból, bársonyból, damasztból készült alsó kabátfélét, a dolmányt az ingre öltötték föl. Vállszabása egyenes, ujja lehetett rövid, de érhetett a csuklóig is, ekkor íves vagy trapéz formájú leppentője a kézfejre borult. Gallérja a 16. században és a 17. század első feléig magas, később keskenyebb állógallérrá vált. Ebből az időszakból tárgyak is megmaradtak például a sárospataki plébániatemplom kriptájában. Az ott feltárt öltözetek közül jó állapotú a vörös és a zöld posztó dolmány, mindkettőnek háta lefelé keskenyedő, és mintegy 15-20 centiméterrel hosszabbra szabták az elejénél, ami keleti jellegzetességnek tartanak a szakemberek. Körben zsinór kereteli elől, és paszomány gombbal és zsinórral záródtak. Ezek a sajátosságok a 16. századi öltözeteknél ábrázolásokban is gyakran láthatók, majd a következő századra eltűntek. A dolmányra öltött felsőkabát a mente. Két jó állapotban megmaradt drága darabot őriz az Iparművészeti Múzeum ebből a korszakból, mindkettő az Esterházy kincstárban maradt meg. A sárospataki kriptában is találtak mentét, amit Ember Mária is közölt. Így a menték jellegzetességeit ismerjük: nagyobbak, bővebbek, hosszabbak, de hasonló textíliákból varrták, mint a dolmányokat, a téli darabokat coboly, róka, nyest vagy nyuszt szőrmével bélelték. A menteujj szabásában az összes variációs lehetőséget megtaláljuk: ujjatlan változatot is készítettek, de könyékig érő török ujjal, és csuklóig érővel is találkozunk, melyeket különböző időszakokban hordtak (ünnepre, hétköznapra, télre, nyárra, stb.). A legimpozánsabb az öltözék aljáig függő sípujj, melyet vagy sűrű ráncban feltűrtek az alsó karra, vagy a vállszabásban szabadon hagyott nyíláson áttették a kart, így a színben elütő, tetszetős dolmány ujját is látszani engedte. Mindkét kabátfélének követhetjük a szabási módszerét a meglévő ruhadarabok és az 1679-ben íródott, német nyelvű, soproni szabásmintakönyv egy ábrája segítségével. Mindkét kabátfélét zárhatták ékköves gombok vagy zománcos csatok. A gombok karikáit a dolmány szélébe vágott kör alakú nyílásokon áttették és a dolmány fonákoldalán vezetett bőr szíjat karikákon átfűzve rögzítették a gombokat. A bőr rugalmassága és tartóssága miatt alkalmas volt erre a feladatra. A menték legtöbbször színes selyemfonalból, un. táblácskás szövéssel készült gomboláspántokkal és nagyméretű, tyúktojásnyi paszományos gombokkal záródtak. A csont, szaru, fa-anyagú, négyzet vagy sokszög alakú táblácska nyílásain a láncfonalakat befűzték, és a táblák forgatásával alakították ki a mintákat. A dolmányt a derékon övvel rögzítették, selyemszövetből készült sálövet vagy sok vékony zsinór összefogásából készült mintegy két és fél, három méter hosszúságú zsinórövet hordtak. Különleges technikával készültek, legtöbbször török importáruként érkeztek hazánkba az úgynevezett hálóövek. Emellett létezik az ún. pártaöv is. Ez nem a női fejen viselt párta, hanem már a kora középkorban is használták a ruha leszorítására. A 16. századra a változás mindössze annyi, hogy a csípő helyett a derékon kezdik el viselni. Használata mindkét nemnél bizonyítható, s díszítettsége sem a nemektől függött, férfiaknál is találunk robosztus, míves fémöveket (ilyenek szép számmal találhatóak a Magyar Nemzeti Múzeum tárlatában is).

 Az öltözékhez szűk szárú nadrágot hordtak. Ez készülhetett posztóból is, selyemből is, s csípőben bővebb volta nyugati nadrágokhoz képest. Kemény János önéletírásában említi is, hogy míg a magyarok gatyát hordtak alatta, a németek szűkebb nadrágot és hosszabb inget viseltek, így igen megkínozta adatközlőnket a gatya nélküli nadrág lovaglás közben. A nadrág szárát térdig érő színes csizmába vagy bokáig érő deli csizmába bujtatták. A portrék és írott források tanúsága szerint a 17. századi férfiak kedvelt lábbeli viselete a sárga vagy piros bőrből varrott kapca és a ráhúzott, sokszor fémsarkú, bőr papucs volt. A korabeli férfiember viselt emellett könnyű bőr vagy textilcipőt is, ez utóbbit illették cipellős névvel. Bethlen Miklós panaszkodva írta le, hogy Angliában jártakor éjszaka az erdőben az esőben lova kidőlt és ő ebben a cipellősben, amit harisnyával viselt alig tudott menni.

Fejükre szőrmés, ékköves forgóval díszített süveget illesztettek, akik megengedhették maguknak a drága árukat. A süveget idős és fiatal is hordta, lehetett lapos, keres, széles karimájú is. Készülhetett posztóból, nemezből, bársonyból is, a már említett prémes díszítéssel.

A korábban bemutatott ruhák alatt a férfiak és a nők is szó szerint „fehér neműt” viseltek, azaz fehér alsóruhát. A fent említett gatya is ezek közé tartozik. A legalul viselt ing egy 16. század elejéről származó példánya a Magyar Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításán látható. Höllrigl József történész a Mariazell-i (Ausztria) búcsújáróhelyen őrzött inget II. Lajos ruhadarabjának tartotta, és feltevését alá is támasztották, tehát már 1929-ben jól értékelte az ing eredetét. Ez az ing derékban szabott, bokáig érő darab. Gallérja kihajtott, bő ujja fodros kézelőbe rendezett. Aranyfonalas hímzés-rátét díszíti elejének hasítékát és a kézelőket. Nyugati típusú ez a darab, a magyar ingek ugyanis mind rövidek, egyenes vállszabással, bő ujjal készültek, ahogy Kemény Jánosnál is láthattuk. Bő, hímzett ujjuk látszott ki az ifjak rövid dolmányujja alól, egyébként láthatatlanok maradtak. Néhányat őriznek múzeumaink ebből az időből is. A ránk maradt ruhadarabokban módunkban áll a valóságban is gyönyörködni: színpompásak, gazdagon díszítettek, arannyal- ezüsttel, gyönggyel, korállal hímzettek, csipkével borítottak. Radvánszky az összegyűjtött főúri hagyatékokból egy finom anyagú (hiszen közvetlen érintkezik a bőrrel) de olcsóbb alsóinget és egy díszesebb, a fentiekben felsorolt díszekkel ellátott felette viselt darabot különített el. Ez utóbbit nevezik páncélingnek is.

A férfiviselet keleti jellege nem csak a kortársaknak okozott fejtörést, a 20. századi viselettörténészek véleménye sokszor ellentmondó. A kérdés az, hogy a keleti hatások mikor alakították át a magyar viseletet. Varjú Elemér és őt követően többen úgy vélekedtek, hogy a magyar viselet a hódoltság korában jött létre, ám mások szerint a viseletben a honfoglalás kori jellegzetességeket több évszázadon keresztül őrizte a magyarság, és valóban, ahogy fentebb láthattuk említenek a kortársak magyar szabású ruhákat. A téma sok kérdést vet fel, s ezek egy részére a mai napig nem sikerült pontos válaszokat adni. Néprajzkutatók szerint bizonyos elemek a hódoltság előtt megtalálhatók voltak, de a 16. századi török hatás mindenképen erős volt. Kedvelték a színes török anyagokat például a selymeket, de a hímzéseket is , átvettek egyes motívumokat, mint a tulipán, szegfű, és bizonyos kompozíciók, de az öltözék konstrukcióját a keleti és nyugati hatások egyaránt alakították. Az egyes szabásformák, szabásvonalak lassan alakultak át, sőt egyes archaikus formák a 20. század elején is éltek a magyar népviseletben. Több írott forrás is a rendelkezésünkre áll. A budai magyar szabók 1492-ben kelt céhlevelében találjuk az első utalást, külföldön pedig Jean duc de Berry kincstárának leltára (1401-1416) egy prémes köpenyről emlékezik meg, melyet á la façon de Hongrie, vagyis magyar módra készítettek. A formákat nem tudjuk pontosan meghatározni, de létüket egyértelműen bizonyítják az említett jegyzék szavai.

Tehát, mint I. Mátyás által a Sforzáknak küldött jegyajándék (egy magyar szabású ruha) mutatja, írott forrással rendelkezünk. Ám a mai napig nem tudjuk képek és régészeti lelet hiánya miatt rekonstruálni ezt a „magyar módit”, amit a 15. századi kortársak olyan különlegességként emlegetnek. A 16. századtól azonban már van lehetőségünk, ahogy láthattuk, a rekonstrukcióra. A források és a leletek folyamatos feldolgozásával reméljük sikerül egy hozzávetőlegesen teljes képet kialakítani, a kora újkori Magyarország kultúrákat egyesítő különleges ruhadivatjáról a közeljövőben.