Import díszkerámiák az Oszmán-török időszakból

A hódoltság területén igen sok új kerámiacsoport jelent meg a 16-17. században. Ezek egy kisebb, de igen jelentős csoportját alkotják az importból származó díszkerámiák. Több helyről érkeztek az Oszmán birodalom központjába, Isztambulba, s ott a piacokon keresztül elszállították a karavánok a birodalom északi részeire. Így kerül az egykori Magyar Királyság oszmánok által meghódított területére, kínai, perzsa és balkáni áru. A középkor kutatásának megindulásával nagyjából egy időben már megkezdődött a török- kori díszkerámiák kutatása is. Már Garády Sándor szétválasztotta a tabáni ásatások leletanyagára alapozott munkája, amelyben elválasztotta a „kis-ázsiai eredetű majolika kávéscsészéket”, amik izniki és kütahjai fajanszok, a török és balkáni kerámiától. A világháborút követően nagy feltáró munkák kezdődtek. Nagy mennyiségű késő középkori és törökkori anyagot tártak fel, főleg várak területén. A régészeti leleteknél mindig a vörös török és a balkáni kerámiákkal vegyesen kerülnek elő. Ettől kezdve folyamatosan dolgozták föl a hódoltsági kerámiaanyagot: Garády Sándor,[1] Bárányné Oberschall Magda, ifj. Fehér Géza, Holl Imre[2] valamint Gerő Győző[3] is. A mai hazai oszmán kori kerámiák kutatásának két kiemelkedő kutatója Gerelyes Ibolya (Magyar Nemzeti Múzeum) és Kovács Gyöngyi (Régészeti Intézet). A fajanszokat is tartalmazó legfontosabb feldolgozásaik közé tartozik a barcsi török palánk,[4] az ozorai várkastély,[5] a visegrádi Alsóvár,[6] Szolnok-Vár,[7] Szeged[8] kora-újkori leletegyüttesek. Ezeken kívül következő lelőhelyeken is találtak fajansztöredékeket: Esztergom, Eger,[9] Ete mezőváros,[10] Gyula, Vác, a székesfehérvári szemétgödör (egy háztartás).

Az alábbiakban rövid áttekintést láthatunk a Magyarországon előforduló török díszkerámiákról. Három nagy díszkerámia csoportot különböztethetünk meg Gerő Győző beosztása nyomán:[11]

1.        .  török fajansz Anatóliából (Iznik, Kütahya)
2.        .  perzsa mázas kerámia és félporcelán
3.       .  kínai porcelán
4.      .    kínai szeladon (bár ritka példány, de megjelenik Magyarországon)

A porcelán

            A legtisztább kerámiaanyag. Egyesül benne a cserép tisztasága (alapanyaga, a szennyeződésmentes agyag, a porcelánföld, azaz a kaolin) és a legmagasabb műszaki követelmény (teljes tömörség és transzparencia, azaz áttetszőség). Színe fehér, törésfelülete kagylós. Magyarországon használt nevét is innen kapta, az olaszok által porcelánnak nevezett tengeri kagylóról.

A porcelánmassza 50% kaolinból, 25% kvarcból és 25% földpátból áll. Először 900 °C körül égetve, majd ugyanezen nyersanyagokból, de más aránnyal kevert mázzal fedve, amelyet 1400 °C körül égetnek be. A díszítmények mázfeletti, vagy máz alatti festésűek is lehetnek. A mázfeletti festésnél a fémoxid festékeket 800 °C körül, az aranyozást 700 °C körül égetik be. A porcelán száradáskor, majd égetéskor jelentősen zsugorodik. A porcelán a magyar fazekasgyakorlatban egyáltalán nem fordult elő a 16-17. században.[12]

            Jelenleg nincs olyan adat, miszerint a kínai porcelánok a hódoltság előtt kerültek volna hozzánk, habár például Gerevich László is felveti ezt a Budapest történetében. Régészeti bizonyíték nincs. Az Oszmán Birodalomban is csak a 16-17. századan terjed el nagy tömegben a kínai importáru. Magyarországon fáziskéséssel terjedt el a 17. században inkább. Ezek a Ming (1368-1644) majd a Ching (1644-1912) dinasztia alatt készültek. Anyaguk a török fajansznál tartósabb, tömör fehér anyagú, fehér alapon kobaltkék színű, finom ecsetvonásokkal, általában csészék, tányértöredékek.[13] Ezek nálunk kizárólag máz alatti festésűek, kék színű növényi motívumokkal. Ilyenek találhatóak a szegedi anyagban. Itt van egy különleges darab, kívül összefüggő sötétbarna mázas, belül fehér alapon kék növényi minta a peremen két kék csík. Hasonlót találtak a Budapesti Történeti Múzeumban, valamint az egri Dobó István Vármúzeumban is.

Általában ennek használatát is a muszlim lakossághoz kötik, főleg a kávé élvezete miatt, valamint az oszmán birodalomba való 1550 utáni nagy beáramlás miatt. A késő 16. századra a leletanyagban megnő a számuk, így valószínűleg már nem csak a szultáni udvar, hanem magánszemélyek is használták. Nálunk nagy számban Budán, Egerben és Szekszárd-Újpalánkon fordulnak elő. Nálunk először az Erdélyi fejedelemnél jelent meg, majd a hozzá közeli családoknál, és így tovább. Bethlen Gábornak vásárolta Rimay János, az ő Portai követe, valamint a Thurzó családnál is találunk (Radvánszky Bélánál György és Imre inventáriumában[14]).[15]

Perzsa fajansz

            Az olasz Faenza névből. ókori keleti eredetű cserépáru. Agyag és szilikátok fehér keveréke. Díszítésére és szigetelésére kiválóan festhető ólommáz szolgált. Ezt az értékesebb darabokon fénymáz egészítheti ki. A fajanszedények és csempék lehetnek máz alatti (izniki és szamárrai kerámia) és máz feletti festésűek (kásáni és raqqai kerámia) lehetnek illetve színes agyagkeverékkel dekorálhatóak (nejsábúri kerámia). 940-980 °C feletti hőmérsékleten égetett ónmázas cserép. A fehér színű edényeket először nyersen égették, majd a ki nem égetett máz felületére vitték fel a díszítést.[16]

A perzsa fajanszok a kínai porcelánok kis-ázsiai utánzatai, akár az izniki fajansz. Valószínűleg inkább a török és balkáni lakosság igényeit elégítették ki. Szendrő várában találtak darabokat, de ezen kívül nincs adatunk, hogy a nem muszlim lakosság használta volna. Szegeden is több csésze (findzsa) került napvilágra. Nálunk a közigazgatási és katonai központokra korlátozódnak a leletek, így a vilajetközpontokra, mint Buda, Eger, Kanizsa (1600ig) és a katonai erősségekre (Esztergom, Baja, Szolnok vára, Szekszárd –Újpalánk), amik fő útvonalon feküdtek, például vízi úton.[17]

A perzsák a kínai példányokat mintájukban is utánozták, míg a törökök a saját motívumkincsüket tették rá, alakították át. A perzsa darabok jellemzője: viszonylag vékony fal, fehér alap, kobaltkék festés, rosszabbul sikerült daraboknál irizáló felső réteg. A piros vagy barna festéket nem tudták előállítani ugyanúgy, mint a kínaiak, így a bólusz-vörös vagy örményországi vörös festékkel vonták be, majd azt még egy színtelen vagy fehéres mázzal vonták be, úgy égették ki még egyszer. Lehetnek az ecsetvonások elnagyoltak, de vannak jól elkészített darabok. Aljukon a hitelesítőjegy helyett valamilyen mintát rajzolnak[18] (ilyen található például Egerben és Budán is sok példányon).

Szeladon

            Kínában találták fel a prototípust a Sung-korban (960-1279). Yüang-korban (1279-1368) Csekiang tartományban Lung- Chüanban készítették a Lung-chü’an-yao nevű keménycserepet. Ez sötét vagy világoszöld mázas, redukált égetésű, vastartalmú anyag, azaz szeladon. A név eredete Európában valószínűleg egy 17. századi regény 18. századi fordításából egy Szeladon nevű szereplő zöld ruhájáról származik. Ennél a jó minőségű, egyenletes mázú kerámiánál a máz alatt gyakran bekarcolt, bemélyített vagy relief-szerűen kiemelkedő minta díszíti. A Ming-korban (1368-1644) áthelyezték a gyártást északkeletre, ami minőségromlással is járt. Ugyanebben a korban jelent meg egy másik változat, egy sötét olívzöld, vastag falú, Honanban gyártott finom mintázatú kerámia. A 14. században két díszkerámia dívott itt, a kék-fehér porcelán és a szeladon. A 15. század elejére a porcelán győzött, a szeladont még gyártották, de egyre silányabb anyagból és gyakran lett a zöld máz sárgásbarna. A század végére egyre inkább a kék-fehér porcelán utánzata lett. Témánkhoz azért kapcsolódik, mivel a kínai áru elárasztotta az iszlám országokat, s ezekre nagy hatást gyakorolt, így a hódolt területekre is. Ezt a régészeti leletek tömege bizonyítja valamint a hagyomány, miszerint ha méreggel érintkezik, színét változtatja vagy eltörik.[19]

            Egyiptomban már a 12. században megjelenik, melyet ekkor már másoltak is a fazekasaik. Perzsa területre is eljutnak, Arthur Lane szerint a 14. századtól kezdik importálni és másolni is. Ám szerinte a 16-17. századiak jobban hasonlítanak az eredetiekre, jobban sikerült másolatok, mint a korábbiak. Mai legnagyobb gyűjtemény a Topkapı Szerájban található, ahová az 1514-es csaldiráni és az 1517-es a Mamelukok felett aratott győzelemmel kerültek hirtelen nagy mennyiségben. Ez ma 10.000 db-ot jelent, ebből kb. 1000 db a Yüan és Ming-kori szeladon. Egy fajta szeladon azonban már eljutott II. Bajezid (1481-1512) alatt is a birodalomba. Ezt mertebanî néven említik az oszmán források, ami Martaban burmai kikötőre utal, ahonnan szállították az árut Afrika és a Közel- Kelet felé.[20]

A porcelán importja török területre 1550 után egyre nagyobb mértékben nőtt meg, s nem csak a szultáni udvar, de magán személyek is vásárolták a régészeti adatok szerint. A 17. század első felében még biztosan számolhatunk a szeladon beáramlásával a birodalomba. A budai várban kér helyen találtak eddig szeladont:

1.      Nyugati belő udvar alatt fekvő kettős pince

2.      Kápolna melletti udvar

Ezek a legnagyobb ismert darabok: két tál, egy kis tányér, és egy kiöntőcsöves kancsó. A budai darabok díszítésük és repedezett mázuk, elnagyolt mintájuk alapján inkább 15. század végére tehetők. Annyira nem rossz minőségűek, hogy perzsa vagy török területen készült utánzatnak tartsa őket a kutató, Gerelyes Ibolya.[21]

Izniki és kütahyai kerámia

Összefoglaló munka Nurhan Atasoy- Julien Raby: Iznik. The pottery of Ottoman Turkey című könyvében jelent meg 1989-ben először. Gyürky Katalin szerint esetleg már 1541 előtt föltűnhettek korai darabok Budán,[22] de ezt az angol publikáció csak az 1550-es évekre teszi.[23] Mindenestre van egy vázánk az esztergomi várból, amit Szapolyai János1526-27-es ott tartózkodásához (esetleg Ferdinánd 1528-as ottlétéhez) kötnek. És egy tál Visegrádról, a palotából, az 1530-40-es évekből Szapolyai János ott tartózkodásához kötnek.[24]

Kütahyai Ábrahám

Tugrakes spirális

Iznik, az ókori Nícea, hegyekkel övezett, csendes kis tóparti város Északnyugat-Anatóliában. Mint a formálódó Oszmán birodalom egyik első központja, komoly szerepet töltött be a 14. század első évtizedeiben. "Világhírét" azonban a 16-17. században itt működő fazekas kemencéknek köszönheti. Kérdés, miért éppen Iznikre esett a választás, amikor a 15-16. század fordulója körül állandó helyet kerestek a szultáni udvar igényeit kielégítő kerámia központ számára. A választ részben maga a természetes környezet adja, ahol minden, a kerámiagyártáshoz szükséges alapanyag adva volt (víz, tűzifa, homok és a színezéshez felhasznált ásványok). A helyszínen már a 14. század végétől működtek fazekasműhelyek, minőségi változást azonban valószínűleg az Edirnéből érkező, eredetileg tebrízi származású mesterek letelepedése hozott a 15. század végén. Az addig gyártott durva kivitelű, vörös agyag edények helyett ekkor jelentek meg a finom, fehér anyagú, fehér alapon kék mázas fajansz edények. A kiválasztáskor valószínűleg nagy súllyal esett latba az a tény, hogy Iznik, a szintén esélyes Kütahyával szemben, közelebb esett a Birodalom fővárosához, Isztambulhoz. A kutatástörténet egyik érdekessége, hogy a korai izniki kerámia stílusokat két, Kütahyában készült edénnyel szoktuk meghatározni. Mindkét edényen örmény nyelvű, Kütahyára utaló felirat, és az 1510-es, illetve az 1529-es évszám olvasható. A kiöntőcsöves korsó nyomán szoktuk a szultáni szerájban kialakított egyik első stílus irányzatot "Kütahyai Ábrahám" stílusnak nevezni (rajta van a neve a valószínűleg keresztény - esetleg örmény- tulajdonosnak). E stílus egyik legszebb példája egy I. Bajezid szultán türbéjéből származó mecsetlámpa. Magyarországon Szegedről publikált ilyet Hancz Erika, és több ozorai darab is ide sorolható. A másik évszámos darab, egy hiányos nyakú palack az ún. "Tugrakes spirális" (régebbi nevén "Aranyszarv") stílus jellegzetességeit viseli.[25]

Saz-stílus

A 15. század végétől már vannak adataink arra vonatkozóan, hogy az izniki műhelyek termékei a szultáni szerájba is eljutottak; 1496-ban két, 1505-ben tizenegy darabot említenek egy kincstári jegyzékben. Nyilvánvaló, hogy a 16. század első felében a két központ még egyformán jelentős volt. A század 50-es éveitől az izniki műhelyek arculata átalakult, a hangsúly a fali csempe gyártás felé tolódott el. Isztambul közelsége, és az udvari műhelyekkel kialakított szoros kapcsolatok eredményezték az izniki műhelyek előretörését Kütahyával szemben.[26]

Négyvirágos- stílus

Az 1560-as évektől az izniki kerámiagyártásban is éreztette hatását a Kara Memi által kidolgozott ún. négyvirágos stílus.[27] Természetesen a szultáni Nakkaşhanéból átvett, korábban alkalmazott motívumok sem mentek teljesen feledésbe.[28] Hosszú évtizedeken keresztül tovább élt még az iráni eredetű ún. szaz (1540-években alakul ki, más néven damaszkuszi) leveles stílus, sőt gyakran alkalmazták a kettő kombinációját is. Szegedről több és Esztergomból egy töredék ide tartozik Hancz Erika szerint. Az ekkor kialakított technikai változtatások legalább ilyen jelentősek voltak. Az addig is alkalmazott színtelen máz alatt, a kínai mintát követő hagyományos kék-fehér festés helyét egy élénkebb színvilág vette át. A legnagyobb technikai bravúr a relief-szerűen kidomborodó bólusz-vörös szín alkalmazása volt. A 16. század második felében készült tárgyakon a kobaldkék, bólusz-vörös, türkiz és sötétzöld színek alkalmazása volt a legjellemzőbb. A háttér fehér, vagy kobaldkék lehetett. 1582-ben, III. Murád szultán hatalmas ünnepséget rendezett, amelyre számos európai ország követét is meghívták. A banketten mintegy 1000 darab izniki edényt használtak. Talán nem véletlen, hogy az izniki kerámia európai divatja éppen ezután virágzott fel. A korabeli divat szerint e darabokat Európában készült fém-foglalattal látták el.

Sárospataki csempe

A 17. század folyamán az izniki gyár termelése fokozatosan visszaesett. A sokat idézett török utazó; Evlia Cselebi 1648-as látogatása során már csak kilenc működő műhelyt említ, az egy évszázaddal korábbi háromszázzal szemben. Az épület kerámiát tárgyaló részben leírtak szerint ez a század első felében még nem mennyiségi, csak egyfajta minőségi romlást, egyszerűsödést jelentett- művészi és technikai tekintetben egyaránt.

Magyarországon az első dátumhoz köthető megjelenés egy ruházati feljegyzésből származik 1573-ból. Az egyik leggazdagabb izniki anyag Ali Cselebi budai kadı háztartásából ismert, (ziamet birtokos) de egy pécsi agától (1572ban halt meg) is ismert 2 darab. A leletek szerint a magyarság nem használta ezeket a tárgyakat, de az elit körében megjelenik, főleg Erdélyben, aminek politikai kapcsolatai amúgy is szorosak az Oszmán Birodalommal.

A 16. század második felétől, valószínűleg a nagyarányú központilag elrendelt építkezések miatt megnő a kereslet és a gyártás a falicsempék tekintetében, melyeken főleg a négyvirágos stílus elemei láthatóak. 17. századi magyar források, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem portai követeivel való levelezése alapján bizonyítható, hogy a 17. század második negyedében nemcsak Iznikben, hanem a birodalom fővárosában, Isztambulban is működtek fali csempe gyártó műhelyek. Bizonyíthatóan itt készültek a sárospataki bokályos-ház fali csempéi. 1724-ben Iznikből hozott mesterek segítségével alapították meg az isztambuli Tekfursaray-beli kerámia műhelyt.[29] A 18. század elejére azonban, mindezen próbálkozások ellenére a korábbi vetélytárs, Kütahya újra átvette a vezető szerepet.

Ezek a stílusok nagy hatást gyakoroltak a balkáni kerámiaművességre, de nálunk csak a török készítésű fajanszárukon jelentek meg.

Magyarországon a leggyakoribb tárgyak a fajanszokból a tányérok, csészék, korsók, palackok, illatszeres tégelyek.

---

[1] Garády, Sándor (1944): Agyagművesség. In: Fekete (1944), pp. 382–401.

[2] Holl Imre: Külföldi kerámia Magyarországon 14-17. század. 3. rész. Budapest Régiségei 40 (2007). 253-294.; Holl Imre: Fundkomplexe des 15.–17. Jahrhunderts aus dem Burgpalast von Buda. Varia Archaeologica Hungarica 17, Archäologisches Inst. der UAW, Budapest, 2005.

[3] Gerő, Győző, Die Keramik von Isnik und Kütahya in Ungarn. In: Majda, Tadeusz (ed.), Seventh International Congress of Turkish Art (Warsaw 1983). Polish Scientific Publishers, Warsaw, 1990. 111–118.

[4] Kovács Gy. – Rózsás M. 1996. A barcsi török palánkvár (Türkische Plankenfestung in Barcs). Somogyi Múzeumok Közleményei 12, 163–182.

[5] Gerelyes Ibolya- Feld István: Hódoltság kori leletegyüttesek az ozorai várkastélyból. — Fundkomplexe des Burgschlosses von Ozora aus der Zeit der Türkenherrschaft. Com ArchHung 1986,161-182.

[6] Gerelyes Ibolya, Török kerámia a visegrádi Alsóvárból. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1987. 167–179.

[7] Kovács Gyöngyi: Török kerámia Szolnokon. (Turkish Pottery in Szolnok). Szolnok Megyei Múzeumi Adattár 30–31. Szolnok, 1984.

[8] Hancz Erika: A szegedi vár kerámiaanyaga a török korban. Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele 2006/4, 31–46.

[9] Fodor László - Kozák Károly: Leletegyüttesek a románkori székesegyház környékéről (Adatok az egri vár XVII-XVIII. századi kerámiájának történetéhez I.). Az Egri Múzeum Évkönyve 8–9. (1970–71) 147–199.

[10] Miklós Zsuzsa – Vizi Márta: Adatok a középkori Ete mezőváros településtörténetéhez In: Gerelyes Ibolya- Kovács Gyöngyi (szerk.): A hódoltság régészeti kutatása. Bp. 2002.

[11] Gerelyes 2008. 67.

[12] Fajcsák Gyöngyi: Kínai porcelán. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007.

[13] Gerelyes 2008. 70.

[14] Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Bp. 1896.

[15] Gerelyes 2008. 69.; Gerelyes 2007, 132.

[16] Szántó 2007. 74.

[17] Gerelyes 2008. 68.

[18] Lane, Arthur: Later Islamic Pottery. Persia, Syria, Egypt, Turkey. London, 1957.

[19] Gerelyes 2004. 80.

[20] Gerelyes 2004. 81.

[21] Gerelyes 2004. 82.

[22] Gyürky 1974. 415.

[23] Atasoy-Raby 1989. 13.

[24] Gerelyes 2008. 67.

[25] Atasoy-Raby 1989. 108.

[26] Gerelyes 2008. 68., Gerelyes 2007. 131.

[27] A rózsa képi ábrázolására az európai reneszánsz idejével párhuzamosan a török császári udvar művészei is törekedtek s hihetetlen gazdagsággal voltak képesek azt megvalósítani. A török művészet mindenkor magába fogadta és átvette a megelőző iszlám művészet valamennyi jelentős hagyományát, s fénykorában a 15-16. századi művészetpártoló szultánok uralkodása alatt, a központi, udvari kultúra jóvoltából nemcsak remekművek jöttek létre, de a keletkező stílusok birodalom szerte elterjedtek és kedveltté váltak. Ebben a két évszázadban olyan nagy hatású művészek éltek, akik stílusforradalmakat tudtak kiváltani, s a munkásságuk nyomán kifejlődő irányzatok – amelyek egymás mellett éltek – még hosszú időn át meghatározták a díszítési módokat. A oszmán „négy virágos" stílust a 15. században élt Kara Memi alkotta meg. A miniatúrafestők, a falcsempét készítő és az edényeket formázó-festő mesterek a rózsa-, a tulipán-, a szegfű és a jácint virágokat használták föl, innen a „négyvirágos” név. Atasoy-Raby 1989. 223., 249.

[28] Atasoy-Raby 1989. 263.

[29] Papp 2005. 47.

Bibliográfia

Atasoy-Raby 1989.	Atasoy, Nurhan – Raby, Julian: Iznik. The pottery of Ottoman Turkey. Alexandria Pres and Thames&Hudson, London, 1989.
Gerelyes 2004.	Gerelyes Ibolya: Kínai szeladon kerámia a budavári palota leletanyagában. Budapest Régiségei XXXVIII. (2004) 79-91.
Gerelyes 2007.	Gerelyes Ibolya: Izniki kerámia. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007. 131–132.
Gerelyes 2008.	Gerelyes Ibolya: Types of oriental pottery in archeaological finds from the 16th and 17th centuries in Hungary. Acta Orientalia Academiae Scientinarium Hungariae Volume 61 (1-2) 2008. 65-76.
Gyürky 1974.	Gyürky Katalin: Venezianische und Türkische Importartikelim Fundamental von Buda aus der ersten Hlfte des 16. Jahrhunderts. Acta Arhaeologica Hungarica 26 (1974) 413-423.
Papp 2005.	Papp Adrienn: Depiction of Pomegranates and Sárospatak Wall-Tiles in the 16th and 17th Centuries. In: Gerelyes, Ibolya (ed.): Turkish Flowers. Studies on Ottoman Art in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 2005. 45-50.
Szántó 2007.	Szántó Iván: Fajansz. In: Fajcsák Györgyi (szerk.), Keleti Művészeti Lexikon. Corvina, Budapest, 2007. 74.