Fűzőbe szorítva - a merevített ruhák hajnala 1. rész

  A 16. századtól többféle a női felsőtest szabályozására alkalmas alsóneműt készítettek. Ezek különféle textíliák közé varrt valamilyen merevítők sorából állnak. A merevítés egyik legismertebb fajtája a halcsont vagy korabeli nevén cetszila. A bálnafélék egy részének szájában nem fogakat, hanem úgynevezett szilákat találunk, mellyel megszűrik a táplálékot a vízből. A szilák  a bálnák felső állkapcsából lelógó szarulemezek. Ezek elég merevek a ruházat és a felsőtest merevítésére, ha belevarrjuk a ruha rétegeibe őket, de nem túl ridegek, így viselés közben a folyamatos használat közben nem törnek el. A kora újkorban sokkal több bálnát vadásztak mint, ma, de így is gyanítható, hogy nem a legszegényebb rétegek viselték a felhasználásával készült ruhadarabokat. Emiatt másféle merevítést is használtak, például különféle fákat, fa lapokat esetleg vesszőket. Erre, ahogy egy korábbi bejegyzésben utaltam, magyarországi példáink is vannak.
   Lehetséges még az a megoldás is, hogy elkészítjük a merevítésnek szánt vájatokat, s különféle növényi eredetű zsinórt, kötelet, spárgát húzunk bele. Ez utóbbira régészeti bizonyítékot egyelőre nem találtam, de a természetes növényi anyagok hamar lebomlanak, egyébként is kevés az esély a megmaradásunkra régészeti kontextusban. Mivel a rekonstrukció elkészítése során érdekelt, hogy ha nem akarok cetszilát használni (a modern műanyag merevítésről pedig inkább eltekintnék...), akkor milyen alternatívák felé fordulhatok, valamint az egyes fűzőtípusok milyen merevséget biztosítanak a felsőtest számára, több típust készítettem el, tehát ez a bejegyzés az első része egy több fajta fűzőből és merevített ruhadarabból álló sorozatnak.

Magyarországi leletek:

    Nézzük először a legalsó merevíthető réteget, vagyis a fűzőt és a merevített vállat.

Szepesi festő: Fiatal nő arcképe

Régészeti leletként több alkalommal került elő merevített ruhaderék, így Sárospatakon, Nagylózson,  és Felsőzsolca- Nagyszilvás utcai temetőben is, a klasszikus értelemben vett fűzőre viszont egyelőre nincs  ismert adatunk. Ezek után a korabeli festményeket és nyomtatványokat kezdtem el tanulmányozni. Véleményem szerint, ismerve a régészeti leleteket és a képi ábrázolásokat, többféle női ruhaderékról  beszélhetünk. Végignézve jó pár képet bennem az a kép alakult ki, hogy kétféle ruhaderék-fajtát láthatunk viszont a festményeken és a régészeti anyagban:

1. Egy elől kapcsokkal záródó, vagy hurkokba fűzött váll, amiben valószínűleg nincs plusz merevítés az anyag rétegein kívül, de a szabás miatt természetesen összehúzza a női felsőtestet egészen a derékig. Ilyet találtak például Sárospatakon, Gernyeszegen, Miskolcon, Debrecenben, de láthatunk ilyet egy ismeretlen szepesi festő fiatal női arcképén a 16. századból, vagy a Nemzeti Múzeumban őrzött Brandenburgi Katalin ruháján.

Brandenburgi Katalin ruhája -
Magyar Nemzeti Múzeum 

Esterházy Orsolya - készült 1682-ben

2. A második forma egy elől fűzött, és a fűzések mellett cetszilával vagy fapálcával merevített váll, amelyre találtunk példát Sárospatakon, Felsőzsolcán, Nagylózson, Miskolc- Avas templomban, valamint az Esterházy-gyűjteményben őrzött Thököly Éva ruhája is így készült.  A festményeken az ábrázolt nők mellkasa lapos, mellük nem domborodik ki. Mojzsis Dóra szerint ez a fajta merevítés a ruhaderekakban a 17. század második felében jön divatba, amit a csatolt képek alátámaszthatnak, mivel a két felhozott példánk szintén ebben az időszakban készült. Segítséget nyújt még az is, hogy az ingek is igen kivágottak, amelyek a 17-18. század fordulóján jelentek meg a magyar divatban - emlékezzünk csak a korábban idézett korholó Apor idézetre :).

Esterházy Ferencné Thököly Kata

   Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a képek közt van időbeli eltérés. A merevítés nélküli ruhák már a 16. század második felében jelen vannak, míg a merevített megjelenését későbbre teszi a kutatás. Egyértelmű választ két dolog adhatna: egyrészt össze kellene gyűjteni a festményeket, és úgy átnézni, hogy készítési idejük szerint valóban tapasztalható-e az eltérés. Tehát a merevítetlen fajta van többségben a 16. században és a merevített a 17. század második felében jelenik-e meg. Ha azok a képek, melyeken feltételezzük, hogy merevített ruhaderekat látunk, valóban később készültek, akkor nem csak a festés módjában állt-e be a változás, tehát nem csak azért ábrázolták ilyen testtartásban a nőket, mert ez volt az ideál, hanem mert valóban ilyen volt a ruházat.
  A kérdés másik oldala, hogy a régészeti leleteknél minden egyes ruhánál meg kellene vizsgálni, hogy a sírok hogyan viszonyulnak egymáshoz lelőhelyenként, valóban bizonyítható-e hogy a merevített vállak később kerültek a földbe, majd összegyűjteni a lelőhelyeket és úgy is megvizsgálni, összesíteni, hogy egy tisztább képet kaphassunk.



Rekonstrukció 1 - elméleti lehetőség:
A sárospataki 15. sír alapján készítettem el egy ruharekonstrukciót, melynek a fűzőhurkok melletti textilbe, a felsőrész és a bélés közé helyeztem el merevítést. Bár az eredetiben falapot ír le Ember Mária, mivel képet nem közöltek egy leletnél sem, és a ruhát azért készítettem el, hogy viselhessem, egy teljesen elméleti rekonstrukcióhoz nyúltam. Azért döntöttem a dupla szál növényi anyagból készített zsinór bevarrása mellett, mert a falap elkészítését és bevarrását  egy ruhaderékba az eredetiek tanulmányozása nélkül elég kétes próbálkozásnak érzem, főleg, ha az ember eltökélt szándéka, hogy viselje is a ruhadarabot.
   Tapasztalatként elmondhatom, hogy a négy szál merevítés ugyan nem feszíti le teljesen a felsőtestet, mindenesetre feszesebb tartást ad, mint a merevítés nélküli vállak.

Férfi dolmányok a kora újkorból

   A férfi ruházatról összefoglaló jelleggel írtam már korábban, de több dolmány elkészítése után elérkezettnek láttam az időt egy részletesebb összefoglaló megírására.

   Két barátomnak készítettem el egy-egy dolmányt. A kérésük az volt, hogy lehetőleg ragaszkodjunk a korhűséghez, aminek én nagyon örültem, mert elég sokféle megoldást látok jelenleg a hagyományőrzők közt, ami a leletek alapján nem bizonyított, vagy ismerve a korszak textilkészítési szokásait nem kivitelezhetőek. A harmadik dolmány egy kiállításra készült, szintén katona karakteréhez. Félreértések elkerülése végett, nem mások munkáját akarom kritizálni, de az én célom az volt, hogy a régészeti és történeti adatok alapján készítsem el a ruhadarabokat és mindenképpen ehhez ragaszkodjak, ne a mai modern szabás-varráshoz. Ha pedig más tudja használni az én adataimat, akkor használja bátran :)
    Az igazság az, hogy mire végigírtam a bejegyzést, iszonyúan sok kérdés merült föl bennem a szakirodalom és a megoldások miatt. Sok mindent el is kezdtem írni ide, de nagyon megszakítanám a lejegyzést, ha minden bekerülne a blogba. Ráadásul maga a téma egy szakdolgozathoz is túl nagy, így megpróbáltam a lényeget összefoglalni az alábbiakban. Kérdéseket szívesen fogadok a későbbiekben.

   Az első lépés az szín és az anyag kiválasztása volt. Egyforma vastag gyapjú anyagot választottam barna, zöld és sötét vörös színekben. Bélésanyag sűrűn szövött tört-fehér vászon lett, a zöld esetében pedig pasztell-narancssárga lenvászon. Mivel a kért ruhák nem nemesi rangot viselő karakterekhez készültek, ezért a bélésanyagnak vásznat válaszottam. Ám az eddig közölt leleteknél többször találunk finomabb, drágább anyagokat, mint Sárospatakon vörös atlaszselymet vagy gondoljunk az Esterházy kincstárban őrzött dolmányokra. Általában igyekeztek jó minőségű anyagokat felhasználni, de mindenki az anyagi kereteinek megfelelően választott ruhát. Néprajzban is ismert, hogy gyakran a külső, látható anyagra több pénzt szántak, akár sokáig tettek félre, míg a belseje, mivel általában nem látszik, készülhet olcsóbb anyagból. E szerint választottuk a fenti megoldást.
   Nem minden részét varrtam kézzel, ahol nem látni, ott varrógéppel készültek a varrások, de igyekeztem a láthatóbb részeken, és ahol meg lehet oldani, ott kézzel varrni, mint eredetileg. Így az ujjak, a bélés levarrása, a gomblyukak, a zsinórozás mind kézzel készültek, tehát olyan 50-60%-ban kézi készítésűek az alábbi dolmányok.

  A dolmányokat nem akartuk egyformára készíteni, mivel többféle szabás ismert. A legrészletesebben leközölt leletek Sárospatakról származnak, a többi régészeti közlés anyagát - már ami a férfi ruházatot illeti - pontos rekonstrukció készítésére sajnos nem lehet használni, mivel nem túl részletesek. Ezeken kívül a tavalyi év folyamán jelent meg az Esterházy kincstár anyagából szervezett kiállításról készült katalógus, mely nagyon részletes képi anyagot és  leírásokat tartalmaz, így bátran tudom ajánlani mindenkinek.

Rekonstrukció:

1. dolmány

 Egyszerű dolmányt kértek tőlem, aminek kicsi állógallérja van, kézfején négyszögletes leppentővel. A szabáshoz a sárospataki I.sír "a" jelű dolmányát és az Esterházy kincstár dolmányait vettem alapul. Ezen kívül használtam az eddig publikált szabásmintakönyveket a szabásminta létrehozásához. valamint korabeli ábrázolásokat is különösen a zsinórozás miatt.

  Többször látni a kincstár dolmányain, hogy deréktól lefelé háromszög alakban bővül a dolmány. Ezek a bővülések hirtelen kezdődnek egy kiugrással. A sárospataki dolmányoknál ezt a kiugrást nem látni. A mintakönyvek és az eddig ismert publikált dolmányok és menték szabásai arra utalnak, hogy elég nagy változatossággal lehetett elkészíteni egy-egy dolmányt az urak számára. Többféle megoldással élhetünk, emiatt is készítettem három-féle dolmányt.

  Valamilyen oknál fogva ma a hagyományőrzők közt divat, hogy egybe szabják az ujjat a hát illetve előrésszel. Még ha belekalkuláljuk azt, hogy a korszak embereinek testaránya kisebb a mai átlag férfihez képest, akkor is elég széles anyagok kellenek egy ilyen szabáshoz. Ez ma ugye nem probléma az 140-150 cm széles anyagoknál, de a kora újkorban valószínűleg okozhatott volna fejtörést, a szövőszékek kötött méretei miatt. De nem is szükségeltetik ilyen manőver, ugyanis NEM szabják egybe az ujjakat a dolmány többi részével. Jelenleg egy ilyen magyarországi régészeti vagy gyűjteményi darabot sem ismerek. És sehol nem találtam rá egy írott adatot sem, hogy ezt így kellene megoldani, ugyanis a korszak emberének ez problémát okozott volna. Ráadásul elég helytakarékosak, így nem igazán lenne értelme ezt a megoldást választaniuk a szabóknak. Próbáltam körbeérdeklődni, ki miért csináltatta így a dolmányát eddig. Általában a válasz az volt, hogy "mert így varrták", ami a fentebbiekből láthatóan nem állja meg a helyét. Volt akitől viszont azt a választ kaptam, hogy a szabásmintakönyvekben van így rajzolva. Nos ezt górcső alá véve nézzük meg miről van szó tulajdonképpen.

         Szabásminta könyvek dolmányai:

Kisszebeni szabásmintakönyv lapjai 1641 - Iparművészeti Múzeum

Az interneten kering 1-2 könyv szabásmintájából, de ettől még van mit megnézni, ugyanis eddig 12 város szabásmintáit sikerült tematikusan közreadni. Ha ezeket átnézzük, látni, hogy egyáltalán nem jelzik, hogy az ujjakkal egybe kellene szabni a dolmány többi részét. Van ahol úgy rajzolják le mint a kisszebeni lapokon, hogy az ujjat odaillesztik a dolmány elejéhez, de jelölik rajta a varrás helyét. Máshol külön rajzolják le az ujjakat, mint a nagyszombati 1636-os vagy a pozsonyi 1651-es mintakönyvekben. Hozzátenném, hogy mindenki vegye figyelembe, ezek a rajzok nem a mai Burda méretre készített kivágható szabásmintái. Azok akik ezeket használták szabó mestervizsgát tettek, ami a szakma csúcsát jelentette. Nem volt szükségük pontos szabásmintára, ők azt maguknak ki tudták szerkeszteni, magára az anyagra (!), csak irányelveket és a divat változásait követték ezekben a könyvekben, amit segítségként tudtak használni. Ezért találunk a rajzok felett, alatt vagy az oldalvonalak mentén rövidebb instrukciókat. Ezek csak méretarányok (pl 1 sing vagy fél sing). Gyakran a ruhák egy oldalát (pl. bal) mutatják be, akár a mente és a dolmány rajzát egymásra is helyezik. Innentől kezdve érthető miért is alakulnak ki félreértések a szabásmintakönyvek értelmezésekor. Ezen kívül a nyugat-európai szabásmintakönyvek is ismerik, mint "egzotikumot" a magyar dolmányt, de török kaftánokat is készíttethettek maguknak a spanyol, francia vagy német urak. Ezeknek a mintakönyveknek az a nagy előnyük a mieinkkel szemben, hogy eleve egy sávnyi anyagra rajzolják rá a szabásmintákat, hogy a szabóknak ezzel is segítsenek, hogyan érdemes elfektetni helytakarékosan a darabokat az anyagon. Legtöbbször német mintakönyvekben Tolman, Dolman néven találjuk meg a keresett mintáinkat.

      Átnézve a fentieket, úgy gondolom, érthető miért szoktam ahhoz ragaszkodni, hogy ha belekezdünk valami új készítésébe, mindenképpen nézzünk utána rendesen, forrásokkal együtt (és akármilyen szép egy könyv, nem egy olyanra gondolok, mint az Erdélyi Fejedelemség Hadserege című kiadvány, mert az NEM elsődleges forrás!), és ne hagyatkozzunk a hallomásból kapott információra. Megéri, mivel korhű lesz a ruhánk, többféle alternatívára bukkanhatunk, mint a konfekcióban készített ruházat, és szerintem sokkal jobb érzés olyan viseletben lenni, aminek a párhuzamait magam kutattam fel, mivel akkor az én elképzeléseimet is tükrözi, a sajátomnak érezhetem. És egyedi!

Még egy utólagos megjegyzés az elmúlt évek tapasztalatai alapján: itt létező férfiemberekre készítettem el a ruhadarabokat! Hangsúlyozottan felhívnám a figyelmet arra, hogy az emberek testalkata eltér. Mivel két alkalommal hallottam vissza, hogy nem jó a szabásminta, mert nagy és így nem stimmel, tisztelettel megjegyezném, hogy egy 180 cm magas 100 kg-os férfira valószínűleg másképp méretezzük a ruhadarabot, mint egy feleakkora úriemberre. Én minden lakalommal kiszerkesztem a megrendelő méretei alapján a szabásmintát! Tehát a lentebb látható dolmányok méreteit, aki egy az egyben átveszi más alkatú úriemberre, az ne lepődjön meg, ha a ruha nagy lesz rá.... A ruhák elkészítésekor kéretik a szabási ismeretek és a józan ész használata!

Tehát több darabból szabtam ki a dolmányt a következők szerint:

Dolmány bal eleje, háta, gallérja és ujja

  A dolmányon 9 lyukat készítettem a jobb oldalra, melyek körbe hímeztem a dolmány színével megegyező színű fonallal. Ezekbe illesztette a viselője előző dolmányának pitykéit, vagyis annak a hurkait. A fonákoldalra áthúzva a karikákba bőrszíjat húz végig, így nem a felsőruha anyagát terhezik a nehéz pitykék. A bal oldalra szintén 9 lyukat szúrtam, kissé nagyobbakat, ugyanis a bélés és a gyapjú közé húztam a vastag zsinórt, amelyekből hurkokat alakítottam ki és levarrtam a dolmány színére.

   A dolmány hónaljába két 10x10 cm-es négyzetet pótoltam be a könnyebb mozgás kedvéért (néprajzi anyagot ismerők számára a pálha kifejezés lehet ismerős, amit ingeknél a 20. századig használtak). Ezen kívül többféle megoldás létezik, van ahol 4 db (2-2 db egy-egy oldalon) háromszöget találunk, de olyan is (mint majd lejjebb látni), ahol a háromszög alakú toldásokat eleve az oldalakkal szabták ki (ilyen látható a fenti szabásmintán is!).  Mivel már láttam egy-két félreértett rekonstrukciót újra felhívnám a figyelmet, hogy ezek a megoldások egymás mellett éltek, de nem együtt kell őket használni, valamelyiket ki kell választani! Vagy együtt szabom ki az oldalával, vagy háromszögeket toldok be, vagy 2 db négyzetet!
A pataki dolmányon a kézfejnél és a zseb körül van zsinórdísz, de nem tettem zsebet a dolmányra, mivel ez a  viselője kérése volt, így oda eleve nem kerülhetett dísz, a kézfejre pedig szintén nem tettünk, az egyszerűsítés jegyében. Azt hiszem akkor is így mehetett, amit a megrendelő kér ugye az ésszerű határokon belül... :)
   Eleje csákóra van vágva, tehát mindkét oldala elől nem egyenesen, hanem  háromszögben kiszélesedve zárul, mindkét oldalon. Kicsit bonyolultnak tűnik leírva, de a képek alapján úgy gondolom érthetővé válik. Itt csak a bal elejét tüntettem fel, de a második dolmánynál lehet látni a másikfajta változatot is a jobb és bal elejével együtt.

2. dolmány
   Egy vörös gyapjúszövetből álló magas állógalléros dolmányt készítettem, aminek az alján a Sárospataki I. sír "a" jelő dolmányához hasonlóan az eleje rövidebb mint a hátulja 10 cm-rel. Érdekes megoldásnak tűnt, ráadásul még nem láttam ilyet rekonstrukcióban eddig, így ebben egyeztünk meg a megrendelővel. Elején szintén 9 lyukból álló sort készítettem a pitykék és az ellenkező oldalon a zsinórozás számára. A gallérra visszatérve egy kicsit még: feltűnhet a magas állógallér. A korszakban nagyon kedvelik mentéknél és dolmányoknál is, így Gyulafehérváron is van csúcsíves fajta, de képeken is találkozhatunk magas íves vagy négyzetes fajtáival, mint a lentebb látható 3 magyar úron egy spanyol viseletalbumból.
    Szintén nem kért zsebet a viselője, és nincs a kézfejnél körben zsinórdísz. Egy apró módosítást tettem: a kézfejnél a gombolás hasítékát kissé eltoltam, mivel a viselője zenész és a nagy gombok zavarják a játékban.
   Itt még egy problémával találkoztam, ugyanis a sírleletekben a dolmányok ujja általában nem gombokkal záródik, hanem francia kapcsokkal. Ezek lehetnek simák, díszítetlenek, amilyeneket most is kaphatunk a rövidáru boltban, de sokon kerek lemezes vagy öntött, de lapos dísz van. Ez általában a kapocs úgynevezett "hím részén" (tehát a kampós végén) található. Ilyet találtak többek között Sárospatakon és Gyulafehérváron, valamint Szombathelyen a Szent Márton plébániatemplomban a dolmányok ujján. Baj csak annyi lehet hogy az ilyet csináltatni kell és eddig még senkin nem láttam. Remélem hamarosan elterjed.
   Leppentője háromszög alakú, félig borítja be a kézfejet. A hónaljban a háromszöget kiszabtam a dolmány oldalaival, mivel az Esterházy dolmányoknál is és a szabásminta könyvek egy részénél is ezt látni. Eleje csákóra van szabva, kifelé szélesedve zárul. A következők szerint alakult a szabás:

 3. dolmány

Menyasszonyi láda - MNM

   A harmadik dolmány még tavaly készült, de kicsit el is felejtkeztem róla. Egy kiállításba került, múzeumba. Zöld vastagabb gyapjút vettem hozzá és egy pasztelles narancssárga lenvászon bélést választottam mellé. Ide ólompitykéket is öntettem a legegyszerűbb fajtából, mivel itt nem volt "gazdája", aki az előző mentegombjait rátegye :) Nos a dolmány a 16 század második negyedére - közepére lett kalibrálva. Rövidebb az előző kettőnél, combközépig - térdig érő.

Magyar nemes Thököly
 Sebestyén címeresleveléről

     Itt térnék ki a hosszúságra egy picit. Lehet több helyen olvasni, hogy rövidülnek a dolmányok az idő előrehaladtával. Az jól látható, hogy a 18. század elején a combközépig érő dolmányokat preferálják, de ha a 16. század közepétől a 17. század végéig nézzük végig a festményeket és nyomtatványokat, bizony azt látjuk, hogy teljesen változó, melyik férfi milyet hord. Valószínűleg a viselője tetszése, pénztárcája (hiszen a hosszabbhoz több anyag kell) és a praktikum (harcban a bokáig érő változat egy kicsit problémásnak tűnik nekem, de persze ez is ízlés kérdése) határozhatta meg a hosszokat. A combközépig érő változatra azért esett a választásom, mert a 16. század elejéről kevesebb a képi forrásunk, mint a 17. századból, amit találtam és biztosan magyar, azokon pedig ilyenforma felsőruházat látható a férfiakon. Tehát rövidebb a dolmány és igen korai egyszerre. Sok festett és nyomtatott képet felhasználtam, s párat most be is mutatnék ezek közül. Alapul egy fa ládán látható képet vettem, mely most a Nemzeti Múzeumban található meg. Egy ácsolt menyasszonyi ládáról van szó, a 15. században készült és szárnyujjú a férfin lévő felsőkabát.

Mátkapár kelengyeládáról -  Iparművészeti Múzeum

 Lehetne farsetto is, és mégis inkább egy magyaros férfiruhát láttam benne. Oka az, hogy a derekán egy szélesebb övet látni, amin csatot nem fedeztem fel, tehát valamiféle háló vagy sálöv is lehet. A szárnyujj sem jelent akadályt ahhoz hogy magyaros felsőruhaként aposztrofáljuk a látott képet, hiszen végig használják a késő reneszánszban, nálunk is, Európában is, dolmányokon, mentéken is. Ezen kívül 1572-ből való katona alakját, aki Thököly Sebestyén címeres levelén látható. Egy évvel később, 1573-ban készült el egy Európát bemutató viseletkönyv, melyet ma a Spanyol Nemzeti Könyvtár őriz. Az album második felében az egyik oldalon 3 magyar férfi látható, akik közül az egyik a néző felé fordul, így a mente alatt látszik a rövid vörös dolmánya. Találtam még egy ládára festett rajzot, a 17. század elejére datálják. Szintén kelengyeláda és egy pár látható rajta.
   Ez elsődlegesen nem régészeti lelet alapján készült, mivel pont ebből a korszakból közölt ruhalelet nem ismerek, így a képeket és a régészeti kontextusban megmaradt ruhához tartozó jelenségeket (gombok, csatok, kapcsok) használtam fel, így ez a dolmányféle került a bemutatás végére.

Magyar férfiak - Spanyol Nemzeti Könyvtár 1573.

    A dolmány elől 4 db kb. 1cm átmérőjű ólomgombbal záródik. Ezek megjelennek sírokban, tehát régészetileg bizonyítható. Eleje csákóra van vágva, ami a század közepi és végi dolmányokra bizonyíthatóan jellemző. Elején a másik kettőhöz hasonlóan a pitykéknek körbehímzett lyukat készítettem és a pitykék karikáit áthúztam a fonákoldalra, ahol bőrszíjjal rögzítettem őket. Ujja az oldalakhoz varrva van. karjának négyszögletes a karkivágása. A hónaljban a kar mozgását könnyítendő háromszögeket szabtam egybe a dolmány oldalaival, ahogy azt a fenti dolmánynál is láthattuk. Ujjai téglalap alakúak, melyek a kézfejnél szűkülnek. A kézfejnél 2-2 ólompitykével záródik, de itt nem zsinóros, hanem gomblyukas megoldást választottam.

     Még egy megjegyzést tennék: ma általában varrógéppel segítünk rá a varrásra. Mivel az eredetiek kézzel készültek, ezért gyakran el kell térni az eredeti varrásformáktól. Mit értek ez alatt? A sárospataki dolmányoknál az ujjak és a dolmány egészen az oldalak szélesedéséig ráhagyás nélkül, sűrűn, a szélek összeillesztésével varródtak. Na ezt varrógéppel ugyanígy nem tudjuk megoldani, anélkül hogy ne látszódjon, vagy ugyanazt a hatást értjük el. Nem kérhetünk meg mindenkit, hogy ezek után kézzel készíttessen vagy készítsen el mindent, hiszen a kézi munka ára nagyon magas, másrészt meg is kell tanulni jól dolgozni, hogy ugyanolyan erősen tudjunk varrni, mint az akkoriak kézzel.
   Ettől eltekintve fontosnak tartottam a fentieket leírni, hogy tudatosuljon mindenkiben, a "rekonstrukció készítése" fogalom ezek tükrében úgy gondolom kissé árnyaltabbá válik. Minél többet varr az ember a ruhán ugyanúgy, mint az eredeti darabokon, annál jobban közelít ahhoz, amit az adott korszakban viseltek. Emiatt kell jól utánanézni mindennek, és vigyázni a fogalmakkal, mit is takar a ruha-rekonstrukció, viselet, jelmez stb....

Jó munkát és olvasgatást kívánok mindenkinek!

Ajánlott irodalom:
Domonkos Ottó: Magyarországi céhes szabók mintakönyvei 1630-1838. MNM, Budapest, 1997.
Ember Mária: XVI. és XVII. századi ruhadarabok a sárospataki templom kriptájából. Folia Archeologica  19.  (1968) 151-183.
Kiss, Erika -Tompos, Lilla - Ridovics, Anna (Szerk.): A szépség dicsérete: 16-17. századi magyar főúri öltözködés és kultúra = The praise of beauty : costumes and habits of hungarian aristocracy in the 16th-17th centuries : a kiáll. rend. – Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2001 .
Pásztor Emese (szerk.): Az Esterházy-kincstár textíliái. Iparművészeti Múzeum, Budapest, 2011.

Alsóruházat - Kísérlet az ingek rekonstruálására

Amint az ember eldönti, hogy hagyományőrzésre adja a fejét és beöltözik az adott korszak ruhájába, az alsóruhával fogja kezdeni az öltözködést. Amellett, hogy az elmúlt időszakban többször kérdeztek a témáról, saját magamnak is akartam új inget készíteni, így belevágtam egy újabb ruhakészítési "projektbe".
Elsőre beleütközik az ember abba a problémába, hogy kora újkori magyar inget nem igazán ismerünk. Vannak régészeti kontextusban megtalált ruhaleleteink, de ezek felsőruházathoz tartoznak. Egész ing egyáltalán nem került elő, ami ingre utal, azok a hímzések, rátétek. Ezeket általában a nyaknál és az ujjak végén, kézelőnél találjuk meg. Díszítmények lehettek a különféle csipkék (rece, vert) vagy a szálvonásos díszítmények. Az Esterházy kincstárban van férfiing, mely sűrűn díszített, T szabású, de a képeket és forrásokat ismerve egy ing nem mutatja be a korszak ingtípusait, és díszítéstechnikáját.
Tehát a legtöbb adatot a rekonstrukcióra itt is a történeti források szolgáltatják. A magyar írott anyagban a felsőtest fedésére kétféle alsóruhát találunk amelyek funkciójukat tekintve megegyeznek: ez az ing és az ingváll. Különbség valószínűleg méretükben volt, míg az ing a korábban használatos bokáig, de legalábbis térd alá érő változat, az ingváll egy rövidebb, a mai értelemben vett inghez közelebb álló változat, mely derékig, vagy kicsivel derék alá ért. A régészeti forrásokban megtalált ingdíszek sora a  hozományjegyzékek, hagyatéki leltárak alapján bővül, ugyanis a csipkedíszek mellett megtaláljuk a ráncolást, a különféle hímzéstechnikákat, mint a sima fehér és a színes selyemfonallal készülteket, technikai szempontból pedig találunk példát szálszámolásos technikára (Holbein vagy más néven Blackwork, keresztöltés) a szálszedéses technikákat (ilyen az azsúrozás vagy később a Richelieu), gyöngyhímzéseket, arany és ezüstszállal díszítetteket is.

Gróf Nádasdy Ferencné Esterházy Julianna (1656)

Leírásban nem minden tűnik első olvasásra világosnak, így nem árt ha látjuk is a szóban forgó inget illetve díszítést, így hozzávehetjük a festett és nyomtatott képeken látható ingeket, melyek magyar nőkről készültek. S ha ezeket összevetjük a korszak nyugat-európai ingeivel akkor azt láthatjuk, hogy körülbelül ugyanazokat az ingfajtákat, valamint díszítési technikákat alkalmazzák egész Európa szerte.
Ezért a harmadik csoport amire támaszkodhatunk, azok a német, angol, francia, olasz vagy akár spanyol területen őrzött, vagy sírból előkerült ingek alkotják, amiket a képeken már korábban megtaláltunk. Ugyanis nyugati szomszédaink szerencsésebbek (legalábbis ami a ruhákat illeti), meglehetősen sok kora újkori női és férfi inggel bírnak, amelyeket részletesen meg is találhatunk több 16-17. századi ruházattal foglalkozó kiadványban. Ha ezeket megnézzük, és összevetjük a magyar néprajzi anyaggal, akkor szintén hasonlóságok sorát találjuk, így a későbbi, de formailag megegyező hazai analógiákat is megtaláltuk.

Itáliai ing - Museo de Tessuto, Prato

Ezek után már elég pontos képet kaphatunk ahhoz, hogy meglehetős pontossággal válasszunk ki szabástípust és díszítéstechnikát egy 1:1 rekonstrukció elkészítéséhez.
A gyűjtőmunka végére annyiféle megoldást találtam, hogy elég nehezen tudtam dönteni, melyik változatot próbáljam ki, így végül is két ing mellett döntöttem. Egy váltás ing úgyis kell, tehát két különböző szabású inget vettem górcső alá.

T-szabású női ing:
   Egy hosszú, több helyen betoldott inget készítettem el elsőként. Fehér lenvásznat használtam, de nem a tavaszelőn beszerezhető "nyári anyagként" hirdetett laza szövésű lenvásznakból választottam, hanem egy sűrűbben szövött, de puha anyagot kerestem. A teljes képhez hozzátartozik, hogy inget és ingvállat többféle vászonkötéssel készült textíliából (buja vászon, kendervászon, patyolat) készíthettek, de találhatunk selyem és aranyszállal készültet is. Tehát a lazább szálszerkezetű vászoningek is használhatóak, de nem akartam egy teljesen átlátszó, nagyon vékony inget készíteni, ismerve a "nyári vászon" alatt található mai textíliákat.
A lenvászon beszerzése után kiszerkesztettem a méreteim alapján az inget. Egészen egyszerű a szabás:
2db téglalap a mellkas vonalától a bokámig mért magassággal, ami az ing eleje és hátulja lesz,
4db derékszögű háromszög, amit kettesével összeillesztve az ing két oldalához varrok,
2db 20 cm oldalú négyszög a hónaljhoz
2db kar hosszúságú téglalap az ujjaknak és
1 db téglalap az ing nyakának, amihez az elő és a hátlapot varrjuk hozzá.

Egy mélyebben kivágott, négyzetes nyakkivágást választottam, ami a korabeli leírások szerint nem jellemző a magyar női viseletre, de Itáliában nagyon sok ilyen inget találunk mind a képeken, mind a leletek közt.

Az inghez kiszabott vászondarabokat összeillesztem és végigvarrom kézzel a fonák oldalon, legalább 1 cm-t ráhagyva. Az egy cm-ert visszahajtom és szintén kézzel levarrom a visszahajtást is. A nyaki részt csipkével díszítem.
A kézelőt a következőképp oldom meg: Az ujjak végét ráncolom, majd darázsolással díszítem. Az anyag végéhez kettéhajtott textilcsíkot varrok, és két lyukat hímzek a kézelő mindkét oldalára, ahová szalagot tudok csúsztatni, hogy szétnyitható legyen az ingem ujja.

Mellévarrott ujjú női ing:
A mellévarrott ujjú ingtípus szintén nagyon egyszerűen elkészíthető. Ha mondhatjuk így a "hátránya" az anyagigénye, ugyanis  több mint 3 méter lenvásznat emésztett fel. A szabásminta a képen látható, még egyszerűbb, mint az első ingé.

A szabást annyiban módosítottam, hogy az ing elejét és hátát két részből varrtam össze, így a nyaknál a záródást nem középen, hanem az ingujj és az eleje találkozásánál találhatjuk meg. Ide 4 kicsi francia kapcsot tettem. Az ing darabjait egyenként elszegtem kézzel és a darabokat ún. követéssel (az anyagszélek összevarrására szolgáló díszöltéssel) varrtam össze arany színű selyemfonállal.
A nyakkivágást szorosra húztam ráncoláskor, mivel a legtöbb magyar női ingre vonatkozó leírás, Apor Pétertől a 19. század végén összefoglalót író Radvánszky Béláig lejegyzik, hogy jellemző a zárt nyakú alsóruha, melyet kapcsokkal, textilszalaggal fogtak össze a nyakon.

A "csavart" az ing díszítése okozza a nyakon és a kézelőn, mivel a nagyon sűrűn ráncolt nyak és ujj szinte adta magát, hogy darázsolással díszítsem ki. Időigényes technika, de nagyon szép lesz a végeredmény. Ennél sűrűbb is lehet a darázsolás, csak a fantázia, na meg a korabeli festmények, és gyűjteményi darabok szabnak határt.


















Jó munkát kívánok mindenkinek :)

Ajánlott irodalom:
Györffy István: Viselet In: A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43.
Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség. Bp., 1940.
Mojzsis Dóra: Magyar és spanyol típusú női viseletek a nagylózsi leletben (16-17. század). Művészettörténeti Értesítő 3-4. (1985) 153-154.
Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa. In: Néprajzi Értesítő, 1931.
Vadász Katalin: Varrás. Budapest, é.n.
Magyar Néprajzi Lexikon http://mek.niif.hu/02100/02115/html/
Venus' Wardrobe http://realmofvenus.renaissanceitaly.net/workbox/extcam.htm