A magyarországi kutatás
A magyarországi leletanyag vizsgálatához mindenképpen fontos az általános technikai és történeti áttekintés, hiszen ahogy majd láthatjuk, a hódoltság magyarországi területein nem minden finomkerámia csoport fordul elő ugyanolyan arányban és számban, mint a birodalom más területein. Ezek az eltérések mindenképpen informatívak számunkra, az előfordulás mértéke mindig valamilyen történeti, társadalmi jelenséget, esetleg változást mutat be.
Az oszmán-török régészet nem szisztematikus feltárásokkal indult meg Magyarországon, hanem a véletlen előkerüléskor egy-egy érdeklődőbb személy feljegyzett bizonyos információkat, melyet érdekesnek talált. A 19. században az addig még álló emlékeken megtalálható képeket, írásjeleket gyűjtötték, valamint az álló vagy már romos állapotú épületekről készült egy-két rajz. A század második felében is csak a műemlékek felújításával előkerült részleteket jegyezték fel, de pontos helyreállítás, szisztematikus kutatás nem történt. A 20. század elején már az előkerült emlékekről bővebb híradásokat találhatunk, s az előkerült kisleleteket gyűjteni kezdték. Jó példa erre a budai várban a palota tereprendezésénél, átépítésénél előkerült leletek felgyűjtése, melyek rögtön múzeumba is kerültek. A Tabánban 1934-1935-ben folytak az első nagyobb munkálatok, sok régi házat elbontottak ekkor, így lehetőség adódott az addig főleg csak történeti forrásokból ismert helyek keresésére, tisztázására. Az őskortól találtak leleteket, de a jelentésben már megemlítik a középkori Kispest kutatásának szükségét. A plébánia templom mellett egykor álló dzsámit és mecsetjét, még pár évtizede állóként írják le, tehát a régészeti források mellett egyes helyeken a közösség emlékezetésre is hagyatkoztak. A kutatás kiemelkedő témáiként jelölték meg a Rudas és a Rácz fürdőt.
A legnagyobb változást Magyarországon a törökökhöz kötődő emlékek kutatása terén ténylegesen a második világháború utáni időszak hozta. A legjobban feldolgozott lelőhely Buda, mely török-kori és persze középkori részei éppen a bombatalálatok utáni takarítás alatt került a kutatók és a nyilvánosság figyelmének középpontjába. Az 1940-es évektől több helyen elkezdődtek a műemléki helyreállítások, s már nem csak a falak kutatására korlátozódott a feltárás, hanem történeti, levéltári forrásokat is felhasználtak egy-egy objektum történetének teljes megismeréséhez. A régészeti feltárások egyre alaposabbá váltak, megfigyelték a részleteket, dokumentálták a jelenségeket rajzos és fényképes formában is. Így ezek a feltárások, ha nem is publikálták az eredményeket rögtön, visszakereshetőek, feldolgozhatóak a mai kor kutatói számára. Hirtelen megnőtt az ismert oszmán-török leletanyag, mivel több lelőhelyen szinte egyszerre indultak meg a munkálatok. Ilyen volt Buda (a várban és a Vízivárosban is), Pécs, Siklós, Szigetvár, Gyula, vagy Eger is. A 20. század utolsó negyedétől megnőtt a kora újkor iránti történeti és régészeti érdeklődés, így már nem csak az oszmán- török emlékek érdeklik a kutatókat, hanem a helyi lakosság, a 16-17. században betelepülő etnikumok, társadalmi változások is figyelmet kapnak könyvek, cikkek vagy egyetemi szakdolgozatok formájában. Az egyre nagyobb érdeklődés ellenére a korszak kutatása sok nehézséggel küzd egyrészt a szakszerű kutatás késői megindulás miatt, másrészt a szerteágazó témakörök miatt. Hiszen jelen dolgozat témája is túlmutat Európa határain, mivel a porcelánok Kínából érkeztek az Oszmán birodalomba. A pontos keltezéshez pedig - mivel a rétegviszonyok és régészeti jelenségek ezt nem tették lehetővé - a kínai forrásokat, művészettörténeti sajátosságokat kell felhasználni.
Anatóliai fajanszok
Az izniki kerámiáról elmondható, hogy megjelent Magyarországon még Buda 1541. évi bevétele előtt, de főleg udvari és egyházi körökben. Írott forrásokban példa Szapolyai János és a váci püspök, Országh János tulajdona közt lejegyzett izniki edények 1538-ból. Holl Imre felveti stíluskritikai elemzést használva, hogy a kütahyai Ábrahám csoport néhány példánya még II. Lajos alatt ideérkeztek volna, de Szapolyai alatt mindenképp már jelen lehettek. Történeti szempontból elképzelhető a hipotézis, mivel Lajos király és Szapolyai követei is jártak többször Isztambulban, valamint Szapolyai János alatt Ludovici Gritti támogatásával a velencei és raguzai kereskedők mellett görög, zsidó és olasz kereskedők is érkeztek az országba. Régészetileg is bizonyítható a korai megjelenés, mivel Esztergomban és Budán találtak 1530 és 1540 közé tehető izniki töredékeket valamint egyet Visegrádon, amik szintén Szapolyaihoz köthetőek. Valószínű, hogy az 1520-as évek második felében már megjelentek a királyi udvarban ezek a kerámiák, ami Szapolyai Portai kapcsolatainak tudható be. Itt meg kell jegyeznünk, hogy nem csak a palota környékén fordulnak elő, hanem a városi házakban is, igaz csak pár töredékről van szó, mint a Tárnok utca 11. szám alatti leletek esetében. Holl Imre szerint az inziki anyag nagy része a hódoltság elején kerülhetett Magyarországra, s ennek oka a műhely hanyatlása, valamint a perzsa és kínai áruk iránti nagyobb igény, divat lett volna. Emellett Budán nem a beglerbéghez köti a palota leletanyagának nagy részét, mivel az a ferences kolostortól északra lakott egy ideig (mai Várszínház), majd a Dunapartra költözött, s onnan 1598 után ismét előző lakhelyén rendezkedett be. Ám a dívánt a palotában tartották rendszeresen, s a díván és a rendszeres követjárások étkezéseihez, valamint az ott tartózkodó várfelügyelő háztartásához tartozhattak a megtalált töredékek.
Leletanyagbeli gazdagságban Szolnok követte a budai lelőhelyet. Ezen kívül azonban a 16. század közepén elfoglalt és közigazgatási központtá emelt helyeken – Esztergom, Székesfehérvár, Szigetvár - előfordulhatnának nagyobb számban, hiszen ezekbe a városokba a hódítók is letelepültek. Ennek ellenére nem találunk csak elszórtan izniki töredékeket. Mindenesetre a műhely 17. századi hanyatlása indokolhatja a 16. század legvégén, 17. században megszerzett magyarországi területeken mutatkozó hiányt.
A kütahyai fajanszáru ugyanúgy, mint az izniki kerámia megjelenhetett a 16. század első felében
. A problémát az okozza, hogy a korai izniki illetve korai kütahyai fazekasáru nem választható szét A másik gond, hogy az eddig Magyarországon talált kütahyai töredékeket a 17. század végére keltezték és kifejezetten a hódoltsághoz kötötték, még a birodalom gyengülése és török kiűzése ellenére is. A kutatás ma már kissé másképp értelmezi a leletanyagot. Két helyen találtak biztosan Kütahyai töredékeket: Budán a Tabánban valamint Pécsett. Érdekességük, hogy olyan csészékre és csészealjakra hasonlítanak, melyek a 18. század első felében voltak jellemzőek a kütahyai műhelyre. A lelőkörülmények teljesen tisztázottak: zárt leletegyüttesből, egy egyszerre feltöltődött gödörből kerültek elő. A tabáni feltöltés idejét pedig elég nagy pontossággal meg tudták állapítani, mivel a feltöltésben évszámos habán kerámia is volt. Gerelyes Ibolya szerint a kütahyai fajansz csak az oszmán hódítást követően jelent meg az országban kereskedelem útján. Ezt az erre specializálódott görög kereskedők bonyolították. A Tabánban pedig valószínűleg szerbek használhatták az edényeket, akik 1690 után telepedtek le a területen
.A rekonstrukciót nagyban segíti, hogy nagyon sok írott forrásunk maradt meg az adminisztráció miatt. Így az anatóliai fajanszokról a rendszeresen kiadott narh-defterekből pontosan tudunk formát, méretet és árat rekonstruálni, ugyanis ezek az iratok a minőségromlás elkerülése érdekében rendszeresen rögzítették a minőségi fajanszáru paramétereit.
A perzsa fajanszáru
A perzsa fajanszcsészék a kínai porceláncsészék utánzatai. Nagy arányban fordulnak elő a leletanyagban, ami azt mutatja, hogy az igény ugyanolyan nagy volt rájuk, mint a birodalom központi részein. Jelenleg a kutatók álláspontja az, hogy török és balkáni lakosság igényeit elégítették ki ezzel az áruval. Valószínűleg a kávé illetve tea fogyasztásának szokásával hozható kapcsolatba a forma utánzása és megtartása, mivel egy-két kivételtől eltekintve az anyagot a csészék teszik ki. Ennek ellenére kevés teljesen feldolgozott leletegyüttest találunk a szakirodalomban. Ennek oka valószínűleg az, hogy az anatóliai díszes, nagyméretű edények jobban érdekelték a kor kutatóit, így a perzsa tömegáru nem kapott akkora figyelmet. Bár általában csészékről van szó, ha perzsa fajanszról beszélünk, nem pedig a korban szokásos nagy tálakról, tányérokról, vagy korsókról. kivitelükben viszont nem rosszabbak az anatóliai fajansznál. Gyakran találunk a porcelántól nehezen megkülönböztethető, jó minőségű csészéket.
A nagy közigazgatási központok mellett Szendrő várában találtak perzsa töredékeket, de ezen kívül nincs adatunk, hogy a nem muszlim lakosság használta volna. Szegeden is több csésze (findzsa) került napvilágra. Ebből kirajzolódik egy markáns kép: nálunk a közigazgatási és katonai központokra korlátozódnak a leletek, így a vilajetközpontokra, mint Buda, Eger (1596-tól), Kanizsa (1600-tól) és a katonai erősségekre (Esztergom, Baja, Szolnok vára, Szekszárd –Újpalánk), amik fő útvonalon feküdtek, például vízi úton. A jó minőségű perzsa áru és a porcelán közti különbség a törésfelületnél látszik leginkább: a fajansznál nem kagylós a törésfelület, hanem kívül és belül látszik a máz átlátszó csíkja, a kettő között pedig fehéres, olykor sárgás kőcserép keménységű kerámia tűnik elő. Ezeknél a példányoknál vetül fel a Gerő Győző által félporcelánként interpretált csoport problémája melyet, ahogy fentebb láthattuk Holl Imre is észrevett a budai anyag feldolgozása során. Máz alatti festésűek szintén és a kínai kék-fehér porcelánok színvilágát és motívumait követik. Az eddigi kutatások alapján a 17. században terjedtek el, bár Gerelyes Ibolya felveti a lehetőségét, hogy mint az izniki fajansz, ez a termék is megjelenhetett Szapolyai alatt a budai udvarban. Mindenesetre a török berendezkedés alatt válhatott nagy, kereskedelmi mennyiségűvé a perzsa eredetű fajanszok behozatala. Magyarországon Egerben, Budán, Esztergomban, Szolnokon, Visegrádon, Baján, Kanizsán és Szekszárd- Újpalánkon valamint Szegeden találtak ilyen töredékeket. Holl Imre 2005-ben felállított csoportjai a budai vár anyaga alapján Egerben is nyomon követhetőek. Az izniki fajansztól eltér a mázuk, ami – mint fentebb említettem – idővel irizálhat, vagy akár meg is barnulhat. Egerben a feldolgozandó három bástya anyagában is találhatók ilyen rossz állapotú darabok. Ezeknél nem csak a máz, hanem az anyag is porlós, tárolni is csak vattába csavarva lehet ők . Ahogy már volt szó róla mintájuk sokféle lehet, de főleg a kínai motívumokat másolják, ám a tömegtermelés miatt eltérő sikerrel készülnek a csészék. A festés és az anyag különbségei alapján esetleg műhelyeket lehet elkülöníteni. Ezeket segítik a kínai mintára a fenékre festett jegyek. Általában a kínai jegyeket utánozzák, így négyzetbe festett jeleket készítenek, de ettől eltérő, a kínai jegyekre egyáltalán nem hasonlító mintákat is készítettek. A budai anyagban Holl szerint kevés perzsa csészének az alján talált jegyet. Az egri töredékeknél, ugyan darabszámú kimutatás még nem készült, de az előzetes áttekintés után véleményem szerint az aljak nagy részén található ilyen jegy.
A minőségbeli eltéréseket látva a perzsa fajanszok, s a részletes feldolgozás hiánya miatt érdemesnek tartom a későbbiekben ezen csoport darabjait anyagvizsgálat alá vetni és összehasonlítani a többi lelőhely, város leletanyagával, hogy tisztább képet alkothassunk a műhelyekről és a felhasznált alapanyagokról.
A szeladon kutatása hazánkban
A szeladonhoz való ragaszkodás nem csak a vásárlásban látszott meg, hanem – ahogy a kínai porcelánokat – ezt a keménycserepet is elkezdték utánozni. A Saraçhane feltárásakor találtak olyan vastag falú edényeket – főleg tálakat -, melyek színe szürkészöld volt. és egyértelműen szeladont akartak vele imitálni. A 14. században gyártottak először szeladon utánzatot, de a 16-17. században készült utánzatoktól ezek a koraiak eltérnek. A későbbiek jobban hasonlítanak az eredeti szeladonokra, mint a 14. századi változatok.Az első ilyen szeladon utánzat II. Bajezid szultán uralkodása alatt készült burszai mihrábfülke csempéin látható. Az utánzatok gyártása még nem tartozik a jól feldolgozott témák közé. Annyit tudunk, hogy a Szafavidák és a Mamelukok alatt is készültek utánzatok s ezek mellett a 16. század végén vagy a 17. század elején Iznikben – valamint a Szafavid és Mamaluk szeladonnak tartott anyag egy része is – készülhetett már az oszmánok alatt.
Magyarországon az igen ritka kerámiafajták közé sorolhatjuk a szeladont. Jelenleg a legnagyobb mennyiséget a budai várban találták: ez bordázott tál töredékeket ( van amely mérete rekonstuálható), egy kis tányért és egy kiöntőcsöves korsót jelent. Gerelyes Ibolya lejegyez még egy töredéket, mely Gyuláról került elő egy 18. századi betöltésből. Ezen ismert darabok mellett a feldolgozatlan leletanyagban előfordulhat még Magyarország területén szeladon, de jelenleg nem ismerünk más töredékeket.
Itt kell megemlítenem Holl Imre egyik perzsa fajansz csoportját, melyet ismeretlen közel-keleti kék vagy zöld monochróm csoportba sorolt. Az egri anyagban is van rájuk példa, főleg a korai 1958-1960 ásatások anyagából. Egerben általában aljak maradtak meg talpkarimával színük zöld, türkizzöld. Eredetükre, készítési helyükre én sem találtam adatot. Zöldes árnyalatuk miatt a szeladon utánzat lehetőségét véleményem szerint érdemes lenne vizsgálni. Ehhez mindenképpen további kutatómunka szükséges, a magyarországi mellett isztambuli, kis-ázsiai leletanyagok átvizsgálásával.
Porcelánok
A kínai porcelánok érdekessége, hogy igen nagy mennyiségben fordulnak elő az import kerámiák között Magyarországon. A leletek döntő többségét az eddig feldolgozott anyagok szerint a perzsa fajanszcsészék és a kínai porcelánok teszik ki. Szintén a perzsa fajanszhoz hasonlóan a magyar hódoltságban egy-két kivételtől eltekintve csészéket találunk a porcelánok közt. Ez azért is érdekes, mert a Topkapi Szeráj anyaga is jól mutatja, hogy a muszlim országokba nem csak csészék érkeztek, hanem korsók, palackok és talpastálak, amelyek igen népszerűek voltak a korban. Kérdés, hogy nálunk miért nem használták ez utóbbiakat ugyanolyan mértékben, mint a birodalom központjában és attól délebbre.
Ma még nem tudunk a török hódítás előtt személyhez kötni porcelán tárgyakat. Ennek ellenére feltételezhető, hogy Buda elfoglalása előtt is érkezet Magyarországra porcelán.
Néhány példány már a 14. század második felére keltezhető Budán, és valószínűleg a 15. században is a királyi udvartartás ritkaságai közé tartozott. Ilyen korai darab lehetett a palota előtti sziklaárokból előkerült váza néhány töredéke, mely egy 13. század végétől 1568-ig keltezhető rétegből került elő. Holl Imre ezt a hiányos minta ellenére is Nagy Lajos korára keltezi. Ezen kívül a polgárvárosból és a palota területéről is hoz fel példákat, melyeket mind a késő középkorra datál. Hangsúlyozni kell, hogy ha ezek a darabok a késő középkorra keltezhetők, akkor is igen különleges, drága árunak számíthattak ez időben, s egyáltalán nem voltak elterjedtek még a főúri osztályban sem. Amit biztosan megállapíthatunk, hogy a porcelánok nagy mennyiségben a 16-17. században jelentek meg, az oszmán-török uralom hatására. Anyaguk és mázuk is a török fajansznál tartósabb, anyaga tömör, fehér, szemcséket nem lehet benne felfedezni. Színük általában fehér alapon kobaltkék festésű, a mintákat finom ecsetvonásokkal készítették el. Magyarországon általában csészék, tányér- és táltöredékek kerülnek elő. Az edények nálunk máz alatti festésűek, kék színű növényi motívumokkal, ritkább esetben találhatunk zöldes vagy kávébarna hátterű csészéket, de ezek csak a csészék külső oldalán jelennek meg. Ezekből a magyarországi lelőhelyeken egészen sok található
A 16. század végére érezhetően megnő a számuk a régészeti leletanyagban, így valószínűleg már nem csak a szultáni udvar, hanem magánszemélyek is használták. Nálunk nagy számban Budán és Egerben, valamint kisebb mennyiségben Szolnokon fordulnak elő. Ezeken túl apró töredékek szintjén megtalálhatjuk például Szeged, Baja, Pécs és Székesfehérvár török-kori részein is. Ennek ellenére nem minden megtalált darabot lehet áttekinteni a feldolgozás vagy a rajz illetve kép melléklet hiánya miatt.
A porcelánra és az abból készült csészékre török kifejezéseket találunk a 16-17. századi forrásokban. Ez érthető tendencia, mivel oszmán-örök közvetítéssel érkeztek Magyarországra ezek a termékek. Ilyenek a çīnī, fağfur, merteban kifejezések. A çīnī a perzsában és a törökben (araboknál şīnī) kínait vagy kínai kerámiát jelent, ami alatt porcelánt értettek. A fağfur, fakfur, fakfuri kifejezés szintén porcelánt takar, s a 16. század előtt inkább ezt használták a porcelántárgyak megnevezéseként, a 16. századtól viszont mind a fakfuri, mind a çīnī már porcelánt jelentett. A merteban, mertebanî alatt szelandont kell értenünk, ugyanis - ahogy már korábban volt szó róla – a burmai Martaban kikötővároson keresztül hozták a szeladont Kínából Kis-Ázsia és Európa felé.
Kifejezetten a csészékre utalva találkozhatunk a findzsa kifejezéssel is. A findzsa gömbölyű, porcelánból (fajanszból) készült csésze, melyet gyakran láttak el fémfüllel. Valószínűleg a kávézás szokásával együtt honosodott meg Magyarországon. A findzsa olyan orientális edényforma, mely török közvetítéssel érkezett hazánkba. Forrásainkban a 17. századtól tudjuk nyomon követni. Általában ajándékozás és az Oszmán Birodalomból érkező kereskedőkön keresztül került hozzánk, elsőként a főúri udvarokba. Nálunk nem csak a kávé elfogyasztásához használták, például mézet, csokoládét is fogyasztottak belőle, valamint egy bizonyos mértékegység neveként is használták. A mai nyelvben is megtalálható, igaz a köznyelvben régies, népies színezetet kapott. Általában olyan ivóalkalmatosság neve, melyből teát, kávét, tejet fogyasztanak, gyakran a csészénél nagyobb bögrére, vagy csuporra is használják. Előzménye a török-perzsa eredetű fincan, filcan szó, mely csészét, kávéscsészét jelent.
Magyarországon csak porcelán töredékeket találunk, igaz ezek közül több nagyobb darab teljes egészében rekonstruálható. Ami érdekessé teszi a képet, az a javítás kérdése. Ugyanis maga a porcelán egy igen törékeny kerámia (ahogy ezt az egri leletek méretéből is láthatjuk), de szilárdsága miatt javítható. A nagy gyűjtemények anyagában sokszor láthatunk javított darabokat. Ennek ellenére nem találtam olyan darabot, melyen javítás nyomát lehetne felfedezni, igaz az egri leletanyagban, ahogy többször is hangsúlyozom, nagyrészt csészék találhatóak. A hiány oka a csészék nagy tömegű kereskedelme lehetett. Valószínűleg nem szorultak rá arra, hogy megjavítassák az amúgy is kis darabokat, mivel könnyen be lehetett szerezni másikat. Ez magyarázat lehet a jelentős mennyiségre is a hódoltság egész területén.