Kik a habánok?

           Ma Amerikában még mindig őrzik hagyományaikat e német-ajkú zárt közösségek, amelyek a 18. században vándoroltak ki az Újvilágba. Az ámis (Amish) vagy mennonita néven illetett közösségek elutasítják a modern életvitelt, nem használják a technika olyan vívmányait, mint az autó, a telefon vagy az elektromos áram. Az erőszakmentesség jegyében nem teljesítenek katonai szolgálatot és nem fognak fegyvert. Nem viselnek közhivatalt, egyszerűen öltöznek, puritán életvitelt folytatnak, és a német nyelv egy archaikus nyelvjárását beszélik. Ma is az érdeklődés középpontjában áll e különös vallási közösség, vándorlási útvonala, hányattatása, titokzatos eltűnése, majd középkori nyelvükkel, ruházatukkal és középkori szokásaikkal együtt történő láthatóvá válása a 20. században Észak-Amerikában. De honnan ered ez a közösség? A reformáció idején a protestantizmus egyik ágából szerveződött Svájcban az újkeresztény vallási csoport, amely az újrakeresztelés fogalmából (azaz a felnőttkori keresztségből) nyerte a nevét. Hitük szerint az eredendő bűn születéskor nem öröklődik át a csecsemőkre, így szükségtelennek tartották az eredendő bűntől megmentő keresztség születéskori felvételét. A keresztelkedésre 12-13 éves kor körül került sor. Elfordultak az erkölcstelen világtól, és az utolsó ítéletben és az igazak üdvözülésében hittek. Hitük másik fontos eleme Krisztus második eljövetelének várása (ezért folyamatosan dokumentálták az életüket és a környezetükben megfigyelt jelenségeket, az égi jelet várva - részletes krónikát, kódexeket vezettek.) Svájci üldöztetésük (és eretnekség vádjával máglyán való megégetés) elől dél-Tirolba, Morvaországba és Magyarországra vándoroltak.

A habánok egy radikális keresztény protestáns felekezet tagjai. Vezetőik között megtaláljuk a már említett Jakob Hutter mellett Thomas Münzert, Nikolaus Storchot is. Menekülés közben, 1528-ban Morvaországban alapították meg az őskereszténység szellemében, a vagyonközösségen alapuló zárt közösségüket. A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tűnt fel Morvaországban, és ún. házközösségekbe szervezte az újkeresztényeket. Innentől kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték őket. A több száz fős „udvarok” közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat. Személyes szükségleteikről, ruházkodásukról, étkezésükről és a gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Közös konyhán főztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek oktatására és az iparos mesterségek tanítására. Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetően igen magas színvonalú kézműiparuk fejlődött ki.

Teológiai elveik hatással voltak a lengyel és magyar unitárius közösségekre, főleg Erdélyben, mivel csoportjaik le is települtek a fejedelemség területén. Anabaptistaként is emlegették a közösséget, mivel teljes alámerítkezéssel felnőttként újrakeresztelkedtek. Ehhez köthető a Magyarországon a 17-19. században elterjedt visszakeresztelő, újrakeresztelő, keresztségismétlő elnevezéseik is. Leggyakrabban a 16. századtól ismert újkeresztény név jelenik meg a forrásokban. Első közösségük 1526-ban telepedett le Nagyszombaton. 1621–23-ban Alvincen (Erdély területén) Bethlen Gábor telepítette le őket, majd 1645-ben Sárospatakon I. Rákóczi György rendelkezésére létesült népesebb közösségük. A sárospataki közösség 1680–1710 között tűnt el, tagjaik a helyi magyarságba olvadtak. Az egykori Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék anabaptistái 1760–63 között kényszer hatására adták felvallásukat, ez egyben megszüntette nyelvi önállóságukat is. E csoportnál alakult ki a habán megjelölés (Haushaben ’anabaptista udvar’, ’házközösség’, habansky dwur), amely a német és a magyar nyelvbe is átkerült (1770 után). Az erdélyi újkeresztényeket 1770 körül akarták katolizálni. Jelentős részük előbb Ukrajnába, majd az Amerikai Egyesült Államokba, és Kanadába vándorolt ki, ahol 1942-ben több mint 6000 testvér élt. Erdélyben vinci németek vagy - a közösségükre jellemző ruhaviselet miatt - fekete németek néven is emlegették őket. 

            A habánok magas szintű technikai ismerete szoros kapcsolatot mutat az itáliai Faenza majolikájával. Edényeiket ónmázzal fedték; díszítményeik színei az ún. izzótűz-színek: az antimonsárga (nápolyi sárga), kobaltkék, mangánlila és a türkizszínű réz-zöld. Bár nagyobbrészt díszkerámiát készítettek (a főúri háztartások edényszükségletét elégítették ki velük), gyártottak használati ólommázas és mázatlan kerámiát, pl. kályhacsempéket is. A megrendelők leginkább magyar arisztokrata családok voltak, így különösen a nagyasszonyoknak (például Károlyi Zsuzsanna és Lórántffy Zsuzsanna) volt nagy szerepük a habán kézműipar felvirágoztatásában. A drága áruk (kerámiák, kályhák, díszes kések) a földesurak megrendelésére, az általuk kiadott anyagokból, földesúri szükségletek kielégítésére születtek. A technikát valószínűleg morvaországi tartózkodásuk alatt fejlesztették ki. Kályhát, posztót, szappant vagy tűzálló háztetőt azonban már tehetősebb gazdálkodók, kisnemesek is rendelhettek. A magyar nemes családok közül az Illésházyak, Révayak, Nádasdyak, Vízkeletyek, Szúnyoghok, Nyáryak, Zrínyiek, Erdődyek, Bethlenek, Batthyányak, Esterházyak és Rákócziak is a habán tárgyakat előszeretettel vásárló családok közé tartoztak. Az 1550-es években érkeztek rendszeresen betelepülő csoportjaik, s főleg a Nádasdy-birtokokon kaptak helyet, Csejte környékén. Lehetséges, hogy itt készült a füzéri három zöldmázas kályha, melynek darabjait az ásatásokon szinte hiánytalanul találták meg. A letelepítettek túlnyomó része ónműves volt, de akadt közöttük ács és kőfaragó is. A Nádasdyak megbecsülték őket és saját uradalmaik gazdasági fellendülését szem előtt tartva engedték a letelepedést, s nem törődtek a tiltó rendelkezésekkel, amik 1548-ban előírták az anabaptisták kiűzetését. Nyugat- Magyarországon Batthyány Ferenc telepítette le őket újra, s élete végéig biztonságban gyarapodtak a habánok telepei. Fia, Ádám viszont Pázmány Péter hatására katolizált, így az anabaptisákat nem támogatta tovább. Innen visszaköltöztek a Felvidékre vagy kismesterként elszórtak dolgoztak tovább, de 1662 után a Batthyány birtokokon már nem találunk több habán telepest. A 16. század folyamán többször próbáltak a Felvidékre áttelepedni, főleg a fehérhegyi csata után. a csejtei Historia Domusból kiderül, hogy ott is ekkor történt e letelepedés. A Felvidékről 1621-ben Bethlen Gábor Erdélybe, pontosabban alvinci birtokára valamint Nagyváradra és környékére telepítette őket. A Csejtén maradottakra ekkortól erős nyomást helyeztek, hogy áttérjenek (nagy adóterheket róttak rájuk). 1622-ben a kolozsvári országgyűlésen lehetővé tették a mesterségek szabad gyakorlását, és a kiváltságokat nem csak a Csejtéről idehozottakra, hanem a máshonnan érkezőkre is kiterjesztették. Erdélyből 1774-ben sokan Oroszországba mentek, ahonnan 1874-ben Amerikába, Dél-Dakota államba költöztek. Erdély és a Felvidék mellett Sárospatakon és Egerben is volt telepük. Patakra I. Rákóczi György telepítette le őket 1645-ben, de 1673 után már nem tudunk az itteni közösségről többet. Báthory Zsófia a jezsuitákat részesítette kegyeiben és a habánokat elűzte. Az egri újkeresztényekről sok feldolgozás született. Egy ideig az ott maradt, de megkeresztelkedett muszlimokra értették a forrásokban említett újkeresztények kifejezést. Katona Imre felvetette, hogy ezek inkább az anabaptisták vagy más néven habánok csoportja lenne. Amit Egernél is láthatunk, hogy itt nem éltek jól szervezett szoros településen, hanem szétszórtan laktak. Igaz, hogy Egerben alig történt régészeti feltárás a mai napig, hiszen a történeti belváros ma is beépített, de az írott adatokból logikai úton következtette ki, hogy a városháza környékén és attól távol is voltak házaik ezeknek a magukat neochistianusnak nevező emberek. Katona Imre arra is gondolt, hogy például Egerben az újkeresztény név alatt nem csak a habánokat értették, hanem az ő rítusuk szerint keresztelkedett muszlimokat, cigányokat, hajdúkat is. Kovács Béla szerint ez a következetés helytelen, mivel túl sok a magyar nevű az egriek közt és sokszor a közösség hitének ellenmondó kijelentéseket tesznek. A kutató szerint a félreértés oka az lehet, hogy az ’újkeresztény’ kifejezés a 16. századtól az anabaptisákat jelölik, míg a latin ’neochristianus’ szó jelölheti a habánokat és más népeket, akik valamilyen keresztény felekezethez csatlakoztak például a muszlim hitről áttérve.

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükről. Az ellenreformáció üldöztetése elől 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élő habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is elkezdődött a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben. Itt fedezték fel 1937-ben. Egy másik fontos krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok életére, mindennapjaira a kezdetektől a vándorlásokon át az amerikai kivándorlásig. Ebből egyértelművé válik, hogy írástudó népességgel állunk szemben, technikai eljárásuk titkait mégsem jegyezték fel sehol. Egyetlen recept maradt fenn, természetesen nem direkt módon, mint a krónikák, hanem Szerencsi Mihály sárospataki fazekasmester feljegyzéseiben 1809-ből.

Ahogy fentebb már szó esett róla, a habánok nem csak a róluk elnevezett kerámiakészítéssel foglalkoztak, hanem igen sok kézműves technikával és az ipar különféle területein találjuk meg őket. Kiemelkedőek voltak a késes, textil és üvegművesség területén. Ezek mellett, mivel a közösség saját magát látta el orvoslással, gyógyszerészettel is foglalkoztak. A szigorú előírások szerint élő közösségben a kezdetekben nem lehetett alakokat ábrázolni. Erre a korszakukra nem is a művésziség a jellemző, de a tilalom feloldása után a közép-európai reneszánsz motívumok beleivódtak a habánok kerámiadíszítésébe. Változás a 17. század közepén figyelhető meg újra, amikor a főurak nagy része rekatolizált az ellenreformáció hatására és a habánok elvesztették piacaik egy részét. Iparuk azon részét, mely kifejezetten a főúri reprezentációt szolgálta ki föladták és a polgárság igényeihez igazodtak inkább.

            De mi is ez a sokat emlegetett habán kerámiatechnika? A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyakról, kék- és sárgamázas kerámiákról beszélhetünk. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal – antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel – díszítették, és magas hőfokon újra kiégették, s ez az égetés hozta elő a színeket. Esetenként az alapmáz is színezett volt. A rossz minőségű, selejtes tárgyakat összetörték (ma is tárnak fel habán selejtgödröket). Az ónoxid hozzáadása miatt kb 100-120°C-kal magasabban kell kiégetni az edényeket, így 940-960°C-ot kellett előállítani a kemencében. Emiatt új kemencestruktúrát kellett kialakítani.

A habán keramikusság egyik fontos ága a kályhaművesség. Ezek nyomait igen sok várunkban, kastélyunkban megtalálhatjuk (pl. Füzér, Sárospatak, Szerencs, Pácin). Alapszínként először a fehéret használták, majd megjelenik a kék alapon díszített edény és csempe. Eszerint találunk fehér kályhákra és kék kályhákra is írott forrásokat. Csakhogy Gyuricza Anna rámutat, hogy ezeket a zöld mázas csempéknél olcsóbban árulták, tehát ez az említett fehér kályhák inkább fehér engobbal bevont agyagcsempék voltak. Ugyanis a fehér ónmázas csempe a korban is borzasztóan drága volt. Már csak azért is nehéz az ónmázas csempe beszerzése, mert ennek előállítása is speciális szaktudást igényelt a szokásos csempék előállításának munkamódszerén túl. Mindenesetre tudjuk Bunta Magda közléséből, hogy alapszínük a fehér és emellett az alvinci habánok használnak még egy kékes-fehér alapmázt is. A másik habánok által használt módszer a márványozás volt, amit szintén csak ők alkalmaztak a korban.

Az említett jellegzetes színek mellett a díszítés is árulkodik arról, hogy habán kézművesek munkáira bukkantunk, mert a többi kályhán város és családcímereket, bibliai jelenteket látunk, addig habánoknál jellegzetes növényi motívumok futnak (sokszor a reneszánszban igen divatos úgynevezett ’terülőmustrás’ elrendezésben). Általában a kályha teste ilyen keret nélküli növényi, szív alakú motívumokból áló csempékből állt, míg az oromzatra külön gyártottak formákat. ezeket jól megmunkált fa dúcok segítségével alakították ki.

Bibliográfia:

Andrásfalvy Bertalan- Balassa M. Iván – Bálint Sándor – Balogh István – Nagy Olivérné – Ortutay Gyula: Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest 1982. http://mek.niif.hu/02100/02115/html/5-967.html 2010.03.02. 22:16

Cserményi Vajk- Lakat Erika (szerk.): 125év- 125 tárgy. A Szent István Király Múzeum 125 éve. Válogatás a Fejér Megyei Múzeumok gyűjteményéből. 2000

Feld István: Gótikus és reneszánsz kályhacsempék Északkelet-Magyarországról. In: Gerencsérek, kályhások, tűzvigyázók. Feudáliskori kályhacsempék az Alföldről és peremvidékéről (Gyulai katalógusok 11. Gyula, 2002)

Gyuricza Anna: Reneszánsz kályhacsempék Északkelet- Magyarországon. Borsodi kismonográfiák 37. Miskolc 1992

Habán Mítosz (1593- 1728). Ipaművészeti Múzeum kiállítása. http://mkdsz.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=5573&Itemid=77

Katona I.: Adalékok a nyugat- magyarországi anabaptisták történetéhez. Arrabona 1964. 

Katona Imre: Habán művészeti emlékek Magyarországon. Budapest 1983.

Kovács Béla: Habán= anabaptista = újkeresztény = neochristianus. Agria 22 (1986)

Érdekesség: www.haban.hu

Amit a bőrről tudunk - Középkori cipők

Bőrből készült tárgyakat az ember a történelem előtti idők óta használ. A középkorra már olyan szintre fejlődött a készítéstechnika és annyira specializált készítési módok jelentek meg, hogy a céhesedéskor a különböző ágak létrehozták saját céheiket, s nem mint bőrkészítő céhre találunk a forrásokban, hanem tímárt, vargát és társaikat kell keresnünk. Mielőtt azonban a rátérnénk a dolgozat témájára, a középkori cipőkészítésre, röviden tekintsük át, pontosan milyen bőrrel foglalkozó mesterségek jöttek létre a középkori Magyarországon.

A tímár, majd későbbi néven tobakos- és cserzővarga mesterségek a 14. században céhesedtek Magyarországon. A 16. század folyamán vált el ettől a kordovánkészítő, s a 17. században alakítottak külön céhet. A szűcsök és a belőlük létrejött irhakészítők hivatalos egyesülete is a 14. században jött létre. Bőrrel foglalkoztak a nyeregkészítők is, akik ugyanebben az évszázadban jelentek meg hivatalos formában. A 15. században céhesedett a korábban is létező szíjgyártó, ám az övkészítők csak az újkorban, a 18. század folyamán váltak önállóvá. Az írásbeliséghez is hozzájárultak a bőrösök, hiszen a pergamenkészítők a 15. században saját közösséget alapítottak. Léteznek még bőrfestők és táskakészítők is a forrásokban, de ez utóbbi három mesterség elfelejtődött a következő évszázadokban, s csak a 18-19 században éledtek újjá.

A cipőkészítési fázisok a középkorban a források alapján a következőek lehettek: bőr kiválasztása, kiszabása, majd a darabok vízben áztatása következett, s ezeket utána kifeszítve szárították. Ezek után szabták pontosabban és varrták össze. A kiszabott darabokat először egymással, majd a béléssel is összevarrták. Ezután a darabokat a színükre fordították, majd kaptafára húzva megkapták a végleges formájukat. Természetesen már a 14. század előtt létezett a lábbelikészítő-varga munkaköre, de ez a mesterség is csak e század alatt kezdett önálló céhhé válni. Őket nevezik később bocskorosnak, sarusnak, majd cipésznek. Tőlük különült el a 16. században a csizmakészítő is. Olyannyira sikeresnek bizonyult a magyar bőrkészítés, hogy a nyugat-európai forrásokban a 14. századtól külön elnevezésként megjelenik a „magyar bőr” kifejezés. Itt meg kell említenünk, hogy Gáborján Alice néprajzi kutatásai során találkozott  ezzel a kifejezéssel, a kifejezetten magyar módú bőrkikészítéssel. Habár ennek első leírását csak a 18. századból származik francia nyelvű forrásokból ismerjük, valószínűleg korábbi eljárás lehet. Ennél friss, nyers bőrt erjesztő eljárás nélkül szőrtelenítenek, ezután timsós-konyhasós oldatban áztatják, tapossák, majd szárítják. Szárítás után parázs fölé tartják a bőrt és a megnyíló pórusokat forró faggyúval vonják be.  Viszont nem tudjuk pontosan, hogy az ezzel az eljárással készült bőröket milyen bőrfeldolgozó ág használta, így az sem teljesen bizonyos, hogy a cipőket ilyen eljárással készült bőrökből készítették.

A készítésmódról főleg ábrázolásaink vannak, valamint a szerszámok használatára a néprajzi adatok,   és még létező régi cipészműhelyek is szolgáltatnak információt. Az első ábrázolás a 12-13. század fordulójáról származik egy csizma készítéséről a Reini Mintakönyvből. Részletesen láthatjuk a szerszámokat és a mestert magát a műhelyben munkaasztalánál ülve a Mendelschen Stiftung egyik lapján 1388-ból. A 15. századból az egyik legfontosabb forrásunk egy ismeretlen spanyol festő műve egy cipészboltról. Itt a budai anyagban is megtalálható sarkatlan, oldalfűzős félcipők rokonai láthatóak az asztalon az elkészült termékek közt és egy férfi lábán a Képes Krónikából ismert bokapántos félcipőt találjuk meg.

A budai Várnegyedben több középkori eredetű ház feltárására került sor, amikben még a középkor folyamán betemetett kutakat találtak, ilyen a Dísz tér 8. és 10., Úri utca 40., Ostrom utca 13. szám vagy a Szent György téri telek kútjai Ezekben a kerámiák mellett sokszor szerves anyagok is megmaradtak, így jelentős mennyiségű bőrlelet is került elő, egész cipők és töredékek vegyesen. Mivel régészeti anyagban kerültek elő, így a feldolgozó régészek (Írásné Melis Katalin, Nyékhelyi Dóra) főleg régészeti párhuzamokat hoztak – bár hozzá kell tennünk, hogy a korból nem tehető sokra a részletes adatok száma a lábbelik tekintetében. Főbb párhuzamok északról, Lengyelországból kerültek elő (klimatikus viszonyai miatt több ilyen leletet találtak ott), formai változataik pedig a régi Szovjetunió és Nyugat- Európa bizonyos területeiről származnak. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a 13-14. századi európai divat három meghatározó lábbelifajtából állt: a bocskorból, a félcipőből és a szárascipőből. A bocskort változatos módon lehet a lábra erősíteni, s szinte változatlan formában a mai napig továbbél. A félcipők körülbelül a 9. század folyamán jelennek meg, legalábbis az a forma, a budavári ásatásainkon is előfordult.

Nálunk is, mint Lengyelországban (Wolin, Gdansk) megjelent a kor nagy vívmánya, az oldalvarrás. Ennek lényege, hogy a félcipő felsőrészét egy darabból alakították ki és egy helyen varrták össze oldalt (a harántnál általában) merőlegesen, vagy kissé ferdén a talpra. Ezt a felsőrészt varrták a talphoz. Ezzel létrejöttek a jobb és ballábas cipők. A 11-12. századra a száras félcipők is elterjedtek, így bővült a fazonok száma. Régészeti leletanyagban és ábrázolásokon is ugyanazt a típust találjuk meg, így egyértelmű az azonosításuk, ez a szakirodalomban ismert ún. galléros bokacipő. Két fajtája ismert a korból: az alacsony szár körülfogja a bokát, vagy a szár nem ér össze és mereven áll vagy gallérszerűen kihajlik (ilyen példányt találtak Novgorodban az ásatásokon). A 12. század folyamán ez eddig említett formák lassan átalakultak, karcsúsodtak, valamint különböző felsőrész betéteket kezdtek el használni. Lengyelországban Opolében és Gdanskban kerültek elő a legkorábbi ilyen lábbelik. A hegyes orr és a hosszú fazon a 13. századtól a félcipők és a szárascipők általános jellemzője lett. Ezek mellett megmaradtak a durvább cipőfajták is, ám divatosnak a hosszú, karcsú fajták számítottak. A budai cipők legkorábbi hasonmásai tehát a 12. századi wolini és gdanski ásatásokról, míg a későbbi párhuzamok a 15. századból a varsói óvárosból kerültek elő.

Ezen nyugati divattrendek mellett a magyarokra jellemző lábbeli viseletet is érdemes áttekinteni, már amennyire azt a források megengedik, mivel ez is hathatott a magyar városi polgári viseletre. Tudjuk, hogy a honfoglalóknál is ismertek csizmára, száras cipőre és félcipőre utaló régészeti nyomok.  A honfoglaló csizma oldalvarrott, elől felkapó orrú bőr vagy nemez lehetett. Természetesen a társadalmi rangot szimbolizálta a lábbeli anyagának minősége, így a gazdagabbak például bolgár bőrből (bagariából) készítették ugyanazt a csizmán, amint a köznéphez tartozó egyszerűbb bőrből vagy nemezből tudott megvenni. A kora Árpád-korról kevés adatunk van. Ami a forrásokból és a képi ábrázolásokból kivehető, hogy tunikaszerű felsőruhát viseltek, különálló szárakból álló nadrággal és cipővel. Ezt szoríthatta ki a divat fő hullámából 12. században a bizánci divat. Erre az aranyszállal és bíborsávval díszített sarura jó példát találunk a pécsi altemplom alakjain, és ez lehet az a divat, aminek viselésétől Könyves Kálmán törvényben tiltotta el az egyházi személyeket. A kutatók úgy gondolják, hogy ezek a típusok (honfoglaló, kor Árpád-kori és bizánci) együtt lehettek jelen, így elég változatos volt a cipőviselés szokása.

Az, hogy a magyarországi lábbeli viselet nem lesz egyöntetűbb az Anjou-kora sem a Képes Krónikában látható a legjobban. A Krónikában – a szituációnak megfelelően alkalmazva – keleti és nyugati (olaszos) viseletben ábrázolják az alakokat. Az olaszos viseletnél háromféle lábbeli típus látható. A legjellemzőbb – Európában is – ekkor a kétszáras harisnya, bőrtalppal, amire sarut húztak. Ilyet viselt például I. Géza király és Salamon király is.  Ezek mellett kétféle félcipőt hordanak a képeket: egy zárt, egyszínű vagy hímzett, hegyes orrú, bokáig érő félcipő valamint a lovagok viseletében feltűnik a sárga harisnyára felvett piros és fehér, hegyesebb keresztpántos félcipő. Az uralkodók viselete eltér, így László király koronázásakor kék harisnyáján zárt, hegyes orrú piros félcipőt visel, míg az előkelők színes, saru nélküli harisnyákban láthatóak. A keleties ruhákhoz még pontosan meg nem határozott formájú, de szintén hegyes orrú cipőt viseltek, száruk azonban nem látható a ruhák hosszúsága miatt. A Képes Krónika és templomi falképek alapján a legelterjedtebb forma a 13-14. században a saru lehetett (legalábbis a katonai viseletben sűrűn lehetett jelen, ami a Szent László ábrázolásokon jól látszik).

Bár a Képes Krónika sokszor sematizál, a várbeli ásatások anyaga alátámasztja a képeken ábrázolt lábbelik hitelességét. A leleteket konzerválták, restaurálták, s mivel sok darabban kerültek elő, párosítani, darabokat keresni is kellett, de sikerült négy félcipőt is hitelesen rekonstruálni. Mind oldalvarrott, zárt felsőrészű cipők, van ahol bélésdarabokat is párosítottak a varrások alapján. A kutak cipőanyagáról általánosan elmondható, hogy az európai trendnek megfelelően, az oldalán fűzött, oldalbetétes cipők alkotják a leletek túlnyomó többségét. Ezek szárkivágása és orrának hosszúsága változó, de nem ezt tartják a legfőbb meghatározó tényezőnek a típus besorolásakor. A cipőkön cipőfűző lyukak is láthatóak, így cipőfűzők is lehettek a kútban, de ezekre utaló nyomot a kutatók nem találtak. 
Az ásatások anyaga szerint a középkori Budán ugyanolyan gyakori volt a félcipők viselete, mint a száras cipőké.  Bár a budai anyagban nem találtak még erre példát, de itt érdemes megemlíteni a korból ismert fatalpakat, papucsokat, amit a puha lábbelikre húzva hordtak a cipő megóvása érdekében a városi viselet részeként.  A száras cipőknél gomblyukaknak kialakított hasítékok szolgálhattak. Maguk a gombok általában a bőrhasítékból kialakított csomók lehettek, de van példa fémcsatos, bőrpántos megoldásra is.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a középkori lábbeli viseletben voltak általánosan használt formák. A láb formáját követő, kényelmes cipők korán, a 12. század közepén jöttek létre, mivel elkezdték használni a több darabból szabott, felsőrész betétes formákat, amelyeket a Magyar Királyság területén is használtak.

Bibliográfia:

Bogdán István: Kézművesek mestersége. Budapest, 1989.

Gáborján Alice: A magyar módra való bőrkészítés problematikája. In: Néprajzi Értesítő XLIV (1962), Budapest, 97-140.

Írásné Melis Katalin: A budai középkori lábbeliviselet. In: Archaeológiai Értesítő 100 (1973),     Budapest, 88-101.

Mocskonyi Melinda: XIV. századi bőrcipők az ostrom utcából. Budapest Régiségei 33 (1999),  Budapest, 347-350.

Nyékhelyi Dorottya: Középkori kútlelet a budavári Szent György térről. Monumenta Historica  Budapestinensia XII. (2003) Budapest Francis Grew-Margareth de Neergaard: Shoes and pattens. Medieval finds from excavations in   ondon 2. London, 1988.

Lábbeli 2 - Kora újkor

Egyelőre nem létezik hazánkban olyan összefoglaló munka, mely a cipőformákkal, cipők viselésével foglalkozna a középkori és kora újkori Magyarország területén. Kerülnek elő különböző lábbeli maradványok, de a legtöbbről néhány rövid beszámolón kívül egyáltalán nem lehet megtudni többet. Gáborján Alice gyűjtött össze néprajzi párhuzamokra támaszkodva régészeti feltárásból előkerült cipőtöredékeket és talpmaradványokat. Több korszakból ismerünk Magyarországról, mivel több kút betöltésében találtak egész cipőket. Ezek azonban nem 16-17. századiak, hanem az Anjou- és Zsigmond- korra datálhatóak. Az írott források alapján Radvánszky Béla sokféle lábbeli típust gyűjtött össze, férfi és női darabokat is. A lábbelik nem csak anyaguk alapján csoportosíthatóak, a formák közt jól megkülönbözethetőek a nyugati és a keleti hatásra kialakult lábbelik. A cipők többsége nyugati mintára készült, a párhuzamaikat megtaláljuk például Londonban a Temze partján előkerült cipők közt. Cipőkből is több fajta létezett formájuk és anyaguk alapján. Cipőnek általában a bokáig érő lábbelit nevezzük, melyek készülhettek az általánosan használt alapanyagból vagyis bőrből, de ismerünk adatokat bársony és selyem cipellősökre is. Ezeket a könnyű lábbeliket férfiak is hordhatták nem csak nők, például Bethlen Miklós maga jegyzi le, hogy Angliában egy éjjeli út során egy erdőben lova elpusztult, s a sáros altalajon kellett gyalog mennie, amit nehezített a lábán viselt cipellős és harisnya. Nyugati típusúak kerültek elő Tatán és Sárospatakon is. Szerencsés véletlen, hogy a később tárgyalt török típusú lábbelikhez képest ezeknek nem csak a talprésze, hanem a felsőrészből is maradtak meg töredékek. Az egyik tatai lelet rekonstrukciós rajzát felhasználva készítettem el egy női cipellőst, mivel az a típus egész Európában elterjedt volt a 16. században.

Török hatásúak kerültek elő viszont Nagykanizsán, Szolnokon és Egerben is. Ezeket a talpformájukról lehet megismerni: három változatát gyűjtötte össze Gáborján Alice, melyet Szolnok I-III. nevezett el. A szöveges adatok alapján ismerünk sarut, melyet bokáig érő csizmaféleként azonosít Radvánszky, valószínűleg ez a szakirodalomban bőrkapcaként ismert lábbeli. Általában férfiak viselték, házon kívül papucsot húztak rá. Könnyű bőrből készült, és a boka belső oldalán általában bőrszíjjal záródott. Törökös hatásra jelenik meg a papucs is, melyet a házon belül és házon kívül is használtak. Radvánszky szerint a papucs a kivágott cipőhöz hasonló „pongyola lábbeli”, mely legtöbbször sarok nélküli, ha van sarka, az általában fémből készül. Maga a mai értelemben vett saru is létezik a kora újkorban, ezt a kortársak deli saru néven említik.

Többféle csizmát is ismerünk a korszakból, ezeket szintén a keleti típusú lábbelik közé sorolják. Neve is szerb-horvát közvetítéssel meghonosodott oszmán-török kifejezésből ered. Radvánszky ismer ún. deli csizmát, mely fél lábszárig érő csizmaféle és csak férfiak viselték. A csizma a kora újkorban egy térd alatt érő magas szárú lábbeli, melynek eredetileg nem volt sarka, majd a 17. századtól bőr, illetve fa sarkakkal is készültek. Erre bizonyíték a régészeti leletek közt megjelenő csizma és cipővasalások. A csizmát a nők is viselték a 16. századtól. Ezt igazolják régészeti leletek például Gyulafehérvárról, valamint a viseletalbumok képei is.

A bocskor egy több száz éve létező egyszerű lábbeli típus, melyet a kora újkorban már köznép legszegényebb rétege viselt. A viseletalbumok képein a román paraszton és a hajdún láthatóak. Egyedüli kivétel ez alól Erdélyben a 17. században divatos ún. telekes bocskor, amely Apor Péter szerint hajdú módra kivarrt díszes bocskor, és csak úrfiak viselték, ezt az arany vagy ezüstszállal átszőtt lábbelit.

A cipők közt kifejezetten magyar jellegzetességet nem találtam, az eddig ismert formák megtalálhatóak Európa-szerte. Ezért is tudtam a kiválasztott tatai lelethez német, olasz és angol területeken tökéletesen azonos formai párhuzamokat keresni. Általában minden a korszak iránt érdeklődő a kora újkorban divatba jövő és a néprajzi anyagban továbbélő fa és bőrsarkú, fémlemezekkel megerősített talpú csizmákat szokta először megnevezni. Épp ezért nem csizmát, hanem cipőt kerestem, mivel Radvánszky Béla gyűjtése alapján nagyon sokféle lábbelit viseltek, de eddig nem készítettek el hiteles példányt sem hagyományőrzők, sem múzeumok a kora újkorból. A kutatás következő feladata lesz, hogy az eddig feltárt, illetve gyűjteményben megőrzött cipőket, csizmákat összegyűjtse, és korszakonként, előkerülési hellyel együtt bemutassa, párhuzamba állítva a képi forrásokkal. Sokkal több külföldi szakirodalmat tudtam használni, mint hazai közlést, melyek általában régészeti jelentésekre, rövid cikkekre korlátozódtak. Egyedül Gáborján Alice foglalkozott a néprajzi anyaggal összehasonlítva a lábbeliket. Úgy gondolom, hogy régészeti leletekkel egy régésznek vagy magának az ásatást vezető szakembernek könnyebb lenne dolgozni, mivel a helyszíni megfigyelésekkel, a lelőkörülmények ismeretével több információ birtokában lehet, mint egy másik szakterületen dolgozó kutató. A legtöbbször a 16. században divatba jövő csizmát szokták elkészíteni, egyrészt mivel több maradt meg belőlük (például Gyulafehérváron), másrészt a cipők formáit nem gyűjtötte föl senki módszeresen, így nehezebb utánanézni. Viszont a Kissné Bendeffy Márta által közölt egyik tatai cipő pontos mását találták meg a londoni leletek közt, Lengyelországban egyet, valamint két teljesen megegyező változatot őriz a Bayerisches Nationalmuseum Münchenben. Így egy könnyű fehér női cipellős készült a viselethez. Formája már a 13. században létezett, s egészen a 17. századig megtalálható Európa-szerte.

A cipő felsőrészét két részből szabtam ki, s azt varrtam a talphoz kifordítva. A talp méreteit a saját talpamról vettem le. Körbe rajzoltam a talpam, majd kb. fél centimétert ráhagytam. Többet azért nem, mert a kifordított varrás miatt amúgy is nyerek egy kis plusz helyet a talp mentén. A felsőrész méreteihez több könyvet és nyugat-európai blogoldalt, kísérleti régészeti kutatási oldalt átnéztem. Végül a következőnél maradtak:

A körberajzolt talpat átrajzolom egy szélesebb lapra, úgy, hogy a bokánál illesztem a két papírt egybe. Így a sarok nem lesz rajta az új lapon. A második lábujj és a sarok közepe közé meghosszabbított középtengelyt rajzolok. Majd a felrajzolt háromnegyed talpra rálépek. Ezután centi segítségével három ponton megmérem a lábam szélességét. Először a lábszár tövében, aztán a haránt boltozaton a lábfej közepén, majd a   lábujjak tövénél. A méreteket feljegyzem és bejelölöm, hol mértem pontosan a felrajzolt talpvonalon. Ezeket a  páros pontokat összekötöm és meghosszabbítom. A középtengelyt így metszeni fogják a vonalaink. A tengely felezi a korábban felírt méreteket, s így bejelölöm a merőleges vonalakon a méreteket. Így megkapom a lábfejem tetejének kiterített képét. Az így kapott szabásmintára rá hagyok még kb. 1-1,5 centimétert a varrás miatt. A saroknál arra kell figyelni, hogy a kifordítás miatt kb. 1-2 cm - függ a bőr vastagságától - kisebb lesz, így ne mérjük túl kicsire a sarok magasságát. Emellett a cipő sarkánál, a belső oldalra egy félkör alakú bőrt varrhatunk, ami megerősíti a sarokrészt a kopástó. Ezt mindenképp rejtett varrással készítsük el, így a külső oldalon nem látszik a varrás nyoma. 

A cérna viaszos (lehet így kapni, vagy a bőrvarró cérnát viaszozza be a készítő saját maga). A talp beslő oldalán rádlival kijelöltem a lyukak helyeit, de ha nagyobb hézagot hagyok, akkor kézzel is megtehetem ugyanezt. Előre átszúrom görbe árral a talpbőrt úgy, hogy a talp belső oldalán beszúrok az árral, majd a talp oldalán - inkább az aljához közelebb - átszúrok. Így nem lesz a talp alján varrás.[1] A lábfejet varrtam föl először, és úgy a sarok részt. Ehhez két tűt kell használni. Lehet kerek átmetszetű bőrvarrótűt is, de nekem jobban bevált a szűcstű, aminek három éle van és jóval élesebb a sima bőrvarrótűnél. 

Ezután beáztattam a cipőt meleg vízbe, kb. 10-15 percre, és amikor megpuhult, átfordítottam. Először óvatos az ember, nehogy elszakítsa a varrásnál a bőrt. De kézzel, ha esetleg nehezebb, akkor valamilyen tompa eszköz (akár fakanál is lehet) segítségével könnyen áthúzható, csak határozottan kell kifordítani a cipőt. Minél nagyobb az orr rész, tehát minél jobba hátra nyúlik, annál nehezebb átfordítani és eléggé feszül a cérna is. Az előző cikkben látható budai leletben is a láb belső oldalán látható egy trapéz alakú betoldás. Ezt minden bizonnyal ennek a feszülésnek az enyhítésére alkalmazták, mivel elég sok cipőn megtalálható ez a megoldás. A kifordítás után varrtam össze a felső részeket. Ezeket is több öltéstípussal lehet eldolgozni. Én egy jól látható varrásfajtát választottam díszítésképpen.

[1] A kora újkori cipők egy részénél megjelenik a teljesen átszúrt talp. Ilyenkor a talp külső oldalán a lyukak mentén mélyedést karcolok a talpbőrbe, hogy a cérna belefekhessen és ne szakadjon, kopjon el járáskor.

Ajánlott irodalom:

GÁBORJÁN Alice: Keleti elemek a magyar ruházatban. Néprajzi Értesítő. LXVII–LXX. évf. (1985–1988) 19–53.

Grew, Francis - De Neergaard, Margethe: Shoes And Pattens. Museum of London, London 2004.

KISSNÉ BENDEFFY Márta: Keleti és nyugati hatások a magyar lábbeliviseletre a XIII- XVII. században. In: Restaurátori Tanulmányok. Tímár- Balássy Ágnes emlékkönyv. Budapest, 2004. 89-98.

Pósta Béla: A gyulafehérvári székesegyház sírleletei., Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Régiségtárából VIII. Kolozsvár, 1917.

KIRÁLY László (szerk.): Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. Az előszót Jankovics József, a kísérő tanulmányt Galavics Géza és R. Várkonyi Ágnes írták. Európa Kiadó. Budapest, 1990.

RADVÁNSZKY Béla: Magyar családélet és házatrtás a XVI-XVII. században. Budapest 1989. 

[1] Budán a Dísz téren, valamint Sopronban.

[2] KIRÁLY 1990. 40. kép. Brassói nő viseletképén látható vörös gyűrt szárú csizma.

Milyen a nőideál a 16-17.századi Magyarországon: a fűző kérdése

A 16- 17. századi Európában a női öltözködés egy elég merev, szabályozott irányzata került előtérbe. A spanyol divat hatására elterjed a merevített szoknya (az angol szakirodalomban, mivel ez a leggyakoribb nyelv a kiadványokban és az interneten, fartingale-ként találunk rá, spanyolul verdugo), a derékpárna (bumroll) és a fűző (corset) viselete is. Magyarországon azonban kissé eltérő a helyzet. Ez adódik egyrészt a földrajzi távolságból, ami a kereskedelmi és politikai kapcsolatokon keresztül áthidalható lenne, viszont nagyban befolyásolja többek közt a viseletet az aktuális történeti háttér. Magyarul az oszmán-török hódítás és folyamatos küzdelem. A férfiak ruházata egészen keleties jellegű: mente, dolmány az általános viselet részei. A nőknél két dolgot figyelhetünk meg: egyrészt a főúri ősgalériák képein jól látszik, hogy ismerik a spanyol divatot, használnak teljes öltözetet vagy bizonyos ruhadarabokat, kiegészítőket. De megjelenik a kortársak által is "magyarosnak" nevezett ruha, mely a 16. század második felében egy elöl kapcsos, majd a 16.század  végétől - 17. század elejétől egy elől fűzős úgynevezett "vállból", valamint szoknyából állt. A ruha általában elengedhetetlen része a kötény, ami azért is érdekes, mivel az egyetlen úgynevezett felfelé emelkedő elem. Vagyis egy olyan ruhadarab, ami nem a főúri rétegnél jelenik meg és az évtizedek alatt eljut a paraszti réteghez is, hanem éppen fordítva történik: a főúri réteg veszi át legvégül. Funkcióját tekintve egyrészt védi a drága szoknyát a koszolódástól, másrészt jelentése van. A jó gazdasszonyt jelképezi, aki ha a nemesi réteget vesszük, egyértelműen nem dolgozik a földeken, de felügyeli, irányítja a gazdaságot, amíg a férje, apja távol van.

Ezt áttekintve felmerül a kérdés, hogy ha ismerik a nyugati divatot, és a képeken láthatóan keverik is a ruhadarabokat, akkor megjelenik-e a fent említett szabályozott testkép is? Ezzel együtt használhatnak-e fűzőt a 16-17. századi Magyarországon. A kérdés azért is jogos, mivel tudjuk, hogy Nyugat- Európában a polgári és paraszti rétegben is elterjedt az egyszerűbb fűzők viselete. Jelenleg elég kevés adattal rendelkezünk a kor ruházatáról, vagy nincsenek rendesen felgyűjtve a különféle forráscsoportok. Amit jelenleg találtam a témáról, azok a következőek:

Sem gyűjteményi anyagból (bár ez a kevesebb), sem régészeti feltárásból nem került elő fűző, mint ruhadarab. Ez még nem feltétlen jelenti, hogy nem használták, hiszen ing, harisnya vagy alsóneműt sem ismerünk. Természetesen a klimatikus viszonyoknak is köszönhető hazánkban ez a helyzet.

A főrangúak portréin jól látható, hogy nagyon merev, egyenes a testtartásuk, elöl a mellszinte egyvonalban van a has vonalával. Ez a nyugati és a magyar öltözeteknél is többször megfigyelhető. Tehát feltételezhetjü, hogy ha a spanyolos ruhához viselt fűzőt, akkor felhasználhatta a magyar viselethez is. Viszont főúri sírunk nincs, és gyűjteményből nem ismerünk fűzőt. Tehát nem tudjuk száz százalékig bizonyítani a használatot, de a fentiek szerintem logikusan mutatnak arra, hogy használhatták a magyar nemes hölgyek.

Polgároknál úgy gondolom, hogy aki megengedhette magának az csináltatott egy-egy darabot, de nem valószínű hogy elterjedt lehetett a nyugati öltözetek bármelyike. Egyrészt a kevés viseletképek, festményen magyaros ruhát viselnek, esetleg szászok a saját ruhájukat (ami nem tér el sokban a korabeli magyartól). Másrészt a kortársak a nem hazait "nájmódinak" nevezték, új módinak, új divatnak, és az említések többsége nem mentes a pikért felhangtól, tehát megnézték azt, aki a szokásostól kirívóan eltérően öltözködött. Azt nem árt észben tartani, hogy egészen a 20. századig a ruha sok információt közölt a viselőjéről, de ha az adott közösség számára ismeretlen ruhában jelenik meg az ember, a közösség tagjai nem tudják sehová elhelyezni. Kivéve az idegen kategóriát. Régészeti leletanyagban két helyen került elő merevítésre utaló nyom, mindkettő mezőváros templomának kriptájából. Sárospatakon a 15. sírból előkerült női vállban valamint a nagylózsi  lánykaruhában halcsontok (korabeli nevén cetszila) maradtak meg a fűző mentén, valamint a Felsőzsolca- Nagyszilvás utcai 180.sírban a halcsontot 0,5 cm-es fapálcákkal helyettesítették.

A parasztokról alig van információnk. Annyi a segítségünkre lehet, hogy a 16-17. századi törvényekben rögzítik milyen anyagokat nem viselhetnek a jobbágyok. Ezen kívül elég kevés képi adatot találtam róluk. Amelyek viszont nem mutatnak különösebb eltérést a többi társadalmi réteg ruhaszabásától. Így a fapálcás, vagy valamilyen növényi anyagból készített merevítés elképzelhető, hiszen elérhető bárki számára.

Két rekonstrukciót készítettem el, a fentiek alapján: egy fűzőt és egy merevített vállat, melyeket a következő két bejegyzésben mutatok be.

Hogyan tegyünk a kedvére egy hölgynek a 16. században?

Horologii principium, azaz a fejedelmek órájának második kötete Antonio Guevara tollából. Fordíttatta Draskovich István felesége számára 1610-ben. Maga a mű spanyol nyelven íródott 1527-ben. Három kötetet foglal magában, az első és a harmadik a fejedelmek helyes viselkedéséről szól, míg ez a második a házas főemberek számára készült, magáról a házasságról és a helyes gyereknevelésről. Megjelenése után nem sokkal lefordították francia, német, angol, olasz és flamand nyelvre. A magyar fordítás spanyolból készült, az epigrammák pedig latinból. Ritkán beszerezhető a kötet, de ha valaki megszerzi  az egészet (egyébként több könyvtárban lehet rá számítani) és könnyű olvasmányt akar a 16-17. századból, vagyis hogy látták a házasságot és a párkapcsolatot, a férfiakat és nőket a korszakban Európában, akkor ezt a könyvet csak ajánlani tudom!

http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xvii/drasj001.htm

Ezek után egy kis ízelítő, s mindenki szíves figyelmébe ajánlanám a dőlt, félkövérrel kiemelt részt, minta jegyzet írójának egyik kedvencét :)

Huszonegyedik rész:

 Marcus Aurelius Csaszar, az õ felesegeuel Faustinaual valo beszedeben touab megyen, es azokat az veszedelmeket szamlallya elõ, az mellyekbe azok szoktak esni, az kik az aszony emberek utan fõlõtteb iarnak, es õ velek fõlõtteb baratkoznak. Annak fõlõtte tizennyolcz regulat ad azoknak az ferfiaknak, az kik az õ felesegekkel bekesegben akarnak elni; ebben az kõnyunek reszebe fõlõtte ighen szep dolgok, es tanusagok vannak.

Mert ennekem az tõkelletes aszony allat olyannak laczik lenny, mint az faczan madar, az kinek tollet ighen keuesre, s' az husat pedigh ighen nagyra bõcsûllyõk, az gonosz aszonyallatok pedigh hasonlok az rokakhoz, az kinek az bõret nagyra bõcsûllyõk, s' az husat pedigh el hannyuk. Annak okaert mi valami tõruenyeket hozok, mellyet az hazassagbeli emberek ha szorgalmatossan megh tartonak, szabadon bekeuel elhetnek egy mas kõzõt. 

Es legyen azert az elsõ tõrueny. Az ferfi az õ haragos, es morgolodo felesege termeszetet bekeuel szenuedgye el, mert semmi kigyo nincsen, ez fõldõn oly merges, mint az megh haragutt aszony allat. 

Masodik. Szorgalmatos gondot visellyen arra az ferfi, hogy tehetsege szerint szorgalmatos gondot visellyen, es abban megh ne fogyatkozzek, az mi mind õ nekie, s' mind haza napanak szûkseghes dologh. Mert gyakorta tõrtenik az, hogy mikor õ magok az aszony allatok kezdnek, az magok szûkseghere gondot viselni, niha oly dolgokban akadnak megh, az melly nem csak nem szûkseghes, hanem megh tisztessegeknekis megh árt. 

Harmadik, azonis legyen az ferfi, hogy az õ feleseghe iambor emberekkel tarsalkodgyek. Mert gyakorta nem az urokra valo haragiokba kialtonak az aszony allatok, hanem azert hogy az gonosz szomszedsagbeli emberek megh boszontottak. 

Negyedik. Arrais gondgya legyen az ferfinak, hogy az feleseghe semmi dologban à czelbul ki ne hagion, tudnia illik, se ugy be ne rekesze hogy mindenkor hon kõllessek ûlni, se pedigh anny szabadsagot neki ne adgyon, hogy minden kicsin okbol szellyel futosson es iarjon. Mert az szellyel iaro aszony allat, mind az õ [p 0072] maga hirét neuét, s' mind pedigh az Ura morhaiat veszedelemre veti. 

Eotõdik. Megh lassa aztis az ferfi, hogy valami keppen az õ felesegeuel megh ne harczollyon, hogy valamikeppen az õ urahoz valo szemermetesseget, az aszony allat el ne veszesse. Mert az melly aszony egyszer az urahoz szemtelenûl kezdi magat viselni, az annak utanna ugyan valoba szemtelenne kezd lenni. 

Hatodik, ugy visellye magat az ferfi az õ felesegehez, hogy az felesegenek megh mutassa, hogy hitele vagyon nala. Mert oly elmejek, es termeszetek vagion az aszony allatoknak, hogy azt az mit semmikkeppen nem hihett el volna hogy meg cseekedgyenek, annyual hamareb meg cselekeszik, es ismet az mit kiuannal hogy megh cselekednenek, azt el halgattyak, es haggyák. 

Hetedik. Arrais gondot visellyen az ferfi, hogy tellyesseggel minden morhaiat se bizza felesegere, es ismet azt se cselekedgye, hogy az semmiuel ne birion. Mert ha telyesseggel mindennel birni kezd, keueset szaporodik az Ura morhaia. Ha pedigh birodalma alol mindent el vonszon, es semmiuel nem kezd birhatni, sokat az Ura morhajaba loppais el veszen. 

Nyolczadik. Az ferfi niha az õ feleseghenek vidam orczat mutasson, s' niha pedigh szomorut. Mert oly termeszetek vagyon az aszony allatoknak, hogy az vidam orczaju ferfiat szeressek, s' az szomorutul fellyenek. 

Kilenczedik. Ha esze vagyon az ferfinak, szorgalmatossan megh lassa hogy valami keppen az felesege az szomszedokkal, es az kûlsõ emberekkel, ne haragudgyek, es ne tõruenkedgyek. Mert gyakorta lattuk azt Romaban, hogy az aszony allatnak, csak egy szomszedgya aszonnyal valo vetekedese miattis, az ferfi eletet, s' az felesege pedigh minden ioszagat el vesztette, annak fõlõtte pedigh az egesz varosban nagy zurzauar, es haborusagh tamadot. 

Tizedik, oly tûrõ, szenuedõ legyen az ferfi, hogy ha valamit fogh veteni az õ felesege, nem egyebek elõt hanem csak magok kõzt feggye megh õtet. Mert az melly ferfi az õ feleseget egyebek elõt feddi es dorgallya, szinten ugy cselekedik, mint az ki fõl põkik az éghben, es az õ magha nyalat az orczajara veszi, mikor ala esik. 

Tizen eggyedik megh tartoztassa magat az ferfi, hogy az õ feleseget mikor feddi megh ne verje. Mert az melly aszony az õ Ura haraghos szouaual es feddeseuel megh nem iobbul, ha szinten palczaual auagy szablyaual rongalodis megh, de mind az altal soha iob nem leszen. 

Tizenkettõdik, az ki az õ felesegheuel bekesegessen akar elni, mind egyebek elõt s' mind pedigh szomszedi elõt õtet ighen dicserje. Mert legh fõkeppen az az termeszet vagyon az aszony allatokban, hogy mindenektûl kiuannyanak dicsirtetni, es nemis szenuedik, hogy valaki õket karomlya es karhoztassa. 

Tizenharmadik. Aztis megh lassa az ferfi, hogy az õ feleseghe elõt, egyeb aszony allatokat ne dicsirjen. Mert oly termeszetek vagion az aszony allatoknak, hogy az melly nap hallya, hogy az õ Ura egyeb embereket dicsir, ugyan azon nap azt kezdi velni, hogy az õ Ura mas aszony embert szeret, es õ nekijs annak okaert, az õ uranak szerelmet ki veti ugyan azon nap sziuebõl. 

Tizen negyedik. Azt cselekedgye az ferfi, hogy ha szinten rut feleseghe vagionis, de mind az altal mindenkor szepnek mondgya, es hitesse el vele hogy ighen szep, es ekes abrazatu. Mert semmibõl nagyob haborusagh, az hazas emberek kõzõt nem tamadhat, mint abbol, ha azt kezdi gondolni, az aszony allat, hogy õtet az õ Ura, az õ rut szemellye miat el vetette. 

Tizen õtõdik. Gyakorta az ferfi eszebe iutassa az õ felesegenek, azt az gyalazatot, es kissebseghet, az mellybe egyeb [p 0073] aszony allatok eitettek magokat. Mert miuel hogy az aszony allatok ighen tisztessegh kiuanok csak azertis talam megh tartoztattyak magokat, az gonossagtul, hogy azt õ felelõk ne mondhassak az mit egyebek felõl mondonak. 

Tizenhatodik. Aztis megh lassa az ferfi, hogy az õ felesege fõlõtteb egyebekkel ne baratkozzek. Mert mikor az aszony allatok, oly baratsagban aggyak magokat, az melly õ hozzaiok nem illik, fõlõtte nagy haborusagh szokot tamadni az hazassagbeli emberek kõzõt. 

Tizenhetedik. Azt tetesse az ferfi, hogy az kinek az õ feleseghe ellenseghe szabásu, õ se legyen annak barattya. Mert oly termeszetek vagyon az aszony allatoknak, hogy ha eszekbe vehetik, hogy az õ urok szeretik azt az mit õk gyûlõlnek, õkis viszontagh, mindenkor gyûlõlni foghiak, az mit az õ urok szeret. 

Tizen nyolczadik. Az aprolek dologban engedgyenek az ferfiak az õ felesegek kiuansaganak. Mert inkab õrûl az aszony szinten egy hazugsaggal nyert gyõzedelemnekis, hogy sem mint két szaz arany forint nyereseghnek. 

Semmit errõl mast tõbbet nem szollok, Faustina, hanem csak arra intlek, hogy megh nezzed azt, hogy en ighen rad nezek, rad vigyazok, es szorgalmatoson rad halgatok. Es azt kiuanom, hogy az en te hozzad valo engedelemesseghemnek okaert, te magadat megh jobbicsad. Mert el hidgied magadban hogy ha valaki ennekem elenseghem, es azt foghia tartani hogy bõsegessen boszut allottam raita, ha lattya, hogy te magadat iol viseled, es egymas kõzõt iol alkoszunk. 

Et haec meminisse iuvabit: Egykor tán érdemes lesz gondolni ezekre Avagy van ami nem változik 2. …

Idén lesz négy éve, hogy a fővárosban tanulok. Egy kicsi, de annál szebb helyről, Egerből jöttem, így volt mihez hozzá szoknom. Ha eddig kinéztem az ablakomból, akkor keletre a felelő nap a Rókus temetőn sütött keresztül a domboldalon, szemben velem a minorita templom magasodott, és a bal tornyának árnyékában, legalábbis az én ablakomból úgy tűnt, hogy a minaret akar elbújni, behúzva a hasát, meglapult pont a torony szélén, s csak ha jól megerőltette az ember a szemét vette észre az árválkodó hórihorgas, félholdsapkás huncutot. Mellettük a vár látszott a kiugró hegyormon és a Királyszéke, de ez már egy másik történet… Nos ezt nélkülöznöm kell itt a nagyvárosban, ugyanis velem szemben egy réginek nem nevezhető, de annál modernebb üvegépület áll. Persze tisztes távolságban, úgy 10 méterre…. Na igen, a kisvárosban a kevés embert a kedvesség, itt a lakosokat és átutazókat a helyhiány hozza össze. Viccesek a reggelek, ha azt veszi észre az ember lánya, hogy öltözés közben a szemben álló iroda ablakában áll egy egészen jól szituált öltönyös fiatalember és annyira meglepődve bambul a leányzóra, hogy az ölnyi paksaméta, amit nagy elánnal cipelt eddig, teljesen kimegy a fejéből. Mit ne mondjak én is meglepődtem mikor kidugtam a pulóverből a fejem és szemben ez a látvány fogadott. Mivel már néztük egymást pár másodperce, de csak bambult, gondoltam megpecsételem az új ismeretséget egy integetéssel és egy szemöldökhúzással. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy az úriember ijedtében az egész fél méteres stóc iratot a földre ejtette, répavörös fejjel. Egerben nem így szoktuk, de mit tegyen az ember, ez a nagyváros… Aztán az is furcsa volt, hogy tömegközlekedés közben elég sokféle emberrel összehoz a sors. Inkább furcsákkal, mint átlagosokkal. És ahogy ültem a metrón egy reggel, mikor az egyik múzeumba mentem vizsgázni, hogy hogy nem a kályhacsempefajták helyett egy egészen más kora újkori olvasmány jutott eszembe. Idősek és fiatalok vegyesen ültek-álltak heringben, elég szép palettát mutatva a különböző nemzedékek ruházati és viselkedési szokásairól. Raszta fiú hatalmas fülhallgatóval, divatos 15 éves sportcsukás vihogó lányok csoportja, 2 idétlen 16 éves kamaszsrác röhögve mobilozva, miközben az előbbi csoport leányzóra vetnek lapos pillantást. És persze idős nénik a jó öreg szőrmebundában, festett szemöldökük hirtelenvillámba hajló ívéről messziről lerí a következő: Bezzeg az én időmben…

Na ez volt az, ami elvont a besztercebányai csempecsoporttól és eszembe juttatta Apor Pétert. Az úriember 1676-ban született Erdélyben, székely nemesi családban. Kolozsváron és Nagyszombatban tanult jezsuita iskolában, ebből adódóan, ahogy a későbbiekben is láthatjuk erősen katolikuspárti volt. Jogot és bölcsészetet tanult. Habsburgok mellett állt, de a szabadságharc alatt a kurucok pártjára állt, ezért 2 évig Brassóban raboskodott. Családjában sem talált nyugalmat, 27. évi együttélés után elvált feleségétől, akitől 12 gyermeke született. Idősen, családi birtokán írta meg 1736-ban a Metamorphosys Transylvaniae, azaz Erdélynek változása című munkáját. Előképét többek közt Bethlen Miklós és Cserei Mihály munkái adták, tehát a korban az emlékiratok – melyeknek gyakran moralizáló jellege is volt – kedveltek voltak. Fiatal korának Erdélyére tekint vissza a műben, kitérve viseletre, szokásokra, mint az esküvő és halál és persze a vallási dolgokra is. Mondanom sem kell, hogy az idős Apor párhuzamba állítja korának Erdélyét a régivel, s ebből melyik Erdély kerül ki győztesen. Pontosabban fényes győzelemmel a másik, borzasztó, romlott és persze új, fiatallal szemben.

Amiért eszembe jutott ez a munka, hogy Apornak van egy olyan jó szokása, hogy a feltűnően helytelenített dolgok mellé valamilyen képzettársítást tesz. Kissé erőltetettek, de épp annyira megmosolyogtatóak is. Lássuk miről beszélek:

Kezdjük a férfiakkal: „Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottak neki, az kit szégyenlek ki irni. A fejét majd mindnyájan borotváltátták, ha kopocz volt, nem viselt idegen kurva hajat, az it most borokanak hínak, mert ha akor eléhoztad volna a baróka nevet, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen”

És ha a fej után lejjebb nézünk az urakon: „Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit”

Folytassuk a hölgyekkel, és a minden korban olyannyira szidott „új ruhákkal”:,,Nem volt akkor ránczban szedett egész mellyû ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elõl meg volt hasítva,annak kötõje volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor épen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsíbvásárra az csecseket szemtelenûl, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok csecsek mezítelenül úgy áll, mintha épen az férfiakot kénálnák csecsekkel.”

És azok az átkozott új élvezetek: „Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé, csukolátnak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tezed [tegezed]; ha csukolatával kínáltál volna valakit, talám azt tudta volna, hol volna Kacsulátfalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod”

Ezen jót mosolyogva oda is értem a várbusszal a célállomásra, még egy pillantást vetettem a buszra is átszállt vihogó tinikre és egy másik karót nyelt, fejcsóváló „bundás” nénire, aki a lányok kivillanó derekát bámulta összehúzott szemöldökkel.

Még mindig áll a korábbi hajnali megállapításom:

Van ami nem változik… És ezen inkább mosolyogjunk egy jót, mert a nevetés mindig többet ér, mint a morgolódás. Ha csak nem írunk hozzá valami frappáns kis hasonlatot J